A lányom azzal állított be, hogy sürgősen üzleti útra kell mennie, és csak két hétre hagyná nálam a kisfiát, Leót. Csakhogy az a „két hét” hamar hónapokba fordult. A telefonja ki volt kapcsolva. Aztán kaptam tőle egy videóhívást... és amit láttam, örökre megváltoztatta az életem.

– Anya, csak két hétről van szó, kérlek! – szinte könyörgött Anikó, a lányom, miközben belépett az ajtón. A karján ott csücsült Leo, a kisunokám, és egy hatalmas bőrönd zökkent le a padlóra.

Mire feleszméltem volna, Anikó már puszit nyomott a homlokomra, Leóra még egy utolsó ölelést mért, és sietve távozott. Csak a parfümjének illata maradt utánuk… meg valami furcsa, fojtogató érzés a mellkasomban.

Leo persze azonnal belevetette magát a játékba, mintha nyaralni jött volna. Nevetett, kacagott, és az én szívem is boldog volt – elvégre kinek ne lenne öröm, ha az unokája nála vendégeskedik?

De másnap reggel… nos, akkor kezdődtek a kérdőjelek.

Felnyitottam a bőröndöt, hogy rendbe rakjam a holmijait. Amit találtam, az nem egy „két hetes” csomag volt. Vastag télikabát, fürdőnadrág, játékhegyek, mesekönyvek, vitaminok, gyógyszerek… Minden ott volt. Minden, ami egy hosszabb időre való elköltözéshez kell.

És ami a legijesztőbb volt: Anikó kedvenc mesekönyve is ott lapult. Az, amit sosem adott ki a kezéből.

Valami nagyon nem stimmelt.

Először csak próbáltam hívni. Egyszer, kétszer… aztán százszor. A mobilja ki volt kapcsolva. Üzenetek, e-mailek, semmire nem jött válasz. Mintha elnyelte volna a föld.

A rendőrségre is bementem, de csak széttárt karokat kaptam:

– Felnőtt ember. Lehet, hogy csak szabadságra ment. Nem tehetünk semmit.

Ezek voltak a leggyilkosabb szavak, amit valaha hallottam. Anikó nem volt az a típus, aki csak úgy felszívódik. Pláne nem hagyja hátra a kisfiát!

És akkor… három héttel később… jött a videóhívás.

A számomra ismeretlen számról jött a hívás. Remegett a kezem, mikor felvettem.

A képernyőn Anikó arca jelent meg – sápadt, karikás szemekkel, kócos hajjal, mögötte sötétség. Semmi háttér, semmi támpont, hogy hol lehet.

– Anikó! Kislányom! Hol vagy?! – ordítottam a telefonba.

De ő csak nézett rám, könny gördült végig az arcán, és azt suttogta:

– Anya… sajnálom…

A következő pillanatban megszakadt a kapcsolat.

Mintha kiszaggatták volna a szívemet.

– A szomszédasszony és a reménysugár

A videóhívás után napokig csak ültem a konyhában, bámultam a semmibe, Leo pedig a játékaival játszott, de egyre gyakrabban kérdezte:

– Mama… mikor jön anya?

– Hamarosan, drágám – válaszoltam, de a szívem egyre jobban összeszorult minden egyes alkalommal.

Aztán egy délután becsöngetett Marika néni, a szomszéd. A kezében egy tál almás pite volt, ahogy mindig, ha valami bajt sejtett.

– Elvira, látom, hogy valami nincs rendben. Kibeszélnéd magadból?

Elmeséltem neki mindent. A videóhívást. A furcsa bőröndöt. A rendőrség közönyét.

Marika letette a süteményt, megszorította a kezem: