– „Elnézést, kisasszony, én még nem kaptam…” – próbáltam megszólítani az egyik pincért, amikor elhaladt mellettem.– „Ó, igazán sajnálom, mindjárt hozom!” – mondta udvariasan, majd eltűnt a konyha irányába.

Már mindenki javában evett, mire végül elém került egy tányér. Hideg volt. Mintha a konyha sarkában felejtették volna, amíg a többiek jóízűen fogyasztották a frisset. Próbáltam nem foglalkozni vele, hiszen esküvő volt – a fiam nagy napja –, nem akartam árnyékot vetni az ünnepre.

Ám amikor Tamás felállt a székéből, és a mikrofonhoz lépett, minden megváltozott. Széles mosollyal kezdte:

– „Köszönöm mindenkinek, hogy eljött ma. Külön köszönet a családnak, barátoknak, akik elkísértek minket ezen a gyönyörű napon.”

A vendégek tapsoltak, a menyasszony, Réka, könnyes szemmel szorította meg a kezét. Én pedig igyekeztem elhinni, hogy most majd elhangzik egy köszönő szó felém is. Egy apró jelzés, hogy számít, amit érte tettem.

Aztán hirtelen, félig nevetve, félig komolyan hozzátette:

– „És hát… anyám mindig is hozzászokott ahhoz, hogy neki maradnak a maradékok. Most is így történt, de hát… ő tudja kezelni!”

A teremben harsány nevetés tört ki. A rokonok jóízűen kacagtak, néhányan a poharukat ütögették. A legtöbben talán fel sem fogták, mennyire fájdalmas lehetett ez nekem.

Ott ültem, az asztal végén, a hideg étel fölé hajolva, és hirtelen olyan érzés kerített hatalmába, mintha átlátszó lennék. Mint egy szellem, aki jelen van, de senki sem vesz róla tudomást.

Nem szóltam semmit. Nem történt jelenet, nem csaptam az asztalra. Csak lassan felálltam, miközben a taps és a nevetés tovább zengett a falak között. A kabátomat magamhoz vettem, és csendben kisétáltam a teremből.

Odakint hűvös este fogadott, a lámpák fénye sárgás árnyalatokat rajzolt a járdára. Az autóm felé tartva még hallottam a zenekar hangját, a mulatozás zaját, és közben úgy éreztem: számomra ez az este már régen véget ért.

Amikor hazaértem, órákig ültem a konyhaasztalnál, kezemben a bögrével, amelyben a kávé lassan kihűlt. Végül elővettem a laptopot, és levelet írtam Tamásnak. Nem haragból, nem dühből – inkább abból a vágyból, hogy egyszer végre megértse.

Írtam neki arról, hogy mennyi mindent feláldoztam érte. Hogy voltak éjszakák, amikor órákig virrasztottam a betegágya mellett. Hogy voltak napok, amikor két munkát vállaltam, csak hogy neki minden meglegyen. Írtam arról is, hogy miként tettem félre a saját álmaimat, hogy ő megélhesse a sajátjait.

[ ]

A szavak sorra születtek, néha könnyezve, néha megkönnyebbülve. Nem vádoltam, nem követeltem. Csak elmondtam az igazat.

Amikor elküldtem a levelet, mély levegőt vettem. Valahol legbelül tudtam: nem biztos, hogy valaha válaszol. Talán sosem fogja teljesen megérteni. De az a pillanat nekem felszabadulást jelentett. Mintha hosszú évek terhét tettem volna le végre.

Másnap reggel, amikor a nap első sugarai átszűrődtek a konyha ablakán, már nem éreztem azt a fojtogató ürességet, mint előző este. A levelem ott volt Tamás postafiókjában. Tudtam, hogy elolvasta, még ha nem is válaszolt azonnal.

A telefonom némán hevert az asztalon, de minden percben rápillantottam. Egy üzenetre, egy hívásra vártam. Végül, délelőtt tizenegy körül, megcsörrent.

– „Szia, anya…” – szólalt meg a túloldalon a fiam hangja. Fáradtnak, bizonytalannak tűnt.– „Szia, Tamás.” – próbáltam nyugodt hangot megütni, de a szívem hevesen vert.– „Megkaptam a leveled. Elolvastam. Őszintén szólva… nem tudom, hol kezdjem.”– „Akkor kezdd ott, amit éreztél, amikor elolvastad.” – válaszoltam halkan.

Hosszú csend következett. Csak a vonal másik végén hallottam, ahogy Tamás nagy levegőt vesz.

– „Anyu, én nem akartalak megbántani. Az a poén… ott és akkor jópofának tűnt. A többiek nevettek, és… talán elragadott a hangulat. De nem gondoltam bele, mit jelenthet neked.”– „Pedig pontosan ez a baj, Tamás. Nem gondoltál bele.” – feleltem határozottabban. – „Nem arról van szó, hogy egy hideg tányért kaptam. Hanem arról, hogy a saját fiammal éreztem magam láthatatlannak. Egy vicc célpontjának, miközben az egész életemet arra tettem fel, hogy neked jó legyen.”

A hangom elcsuklott, de nem akartam sírni. A másik oldalon ismét csend lett. Végül halkan megszólalt:

– „Tudom, hogy rengeteget tettél értem. De soha nem gondoltam bele, milyen lehetett neked. Nekem természetes volt, hogy ott vagy, hogy minden rendben van. Nem értettem, hogy az a ‘rendben’ mennyi áldozatba került.”

– „Pontosan ezért írtam meg azt a levelet.” – válaszoltam. – „Nem azért, hogy bocsánatot kérj, hanem hogy egyszer végre megértsd: minden szó, amit kimondasz, nyomot hagy. És az a mondat, amit tegnap mondtál, olyan nyomot hagyott, amit nem felejtek el egykönnyen.”

Tamás sóhajtott.– „Anya, sajnálom. Komolyan. Nem akarom, hogy az esküvőm neked fájdalmat jelentsen. Mit tehetek, hogy jóvátegyem?”