Tízéves voltam, amikor anyukám újra férjhez ment, és nem örültem neki.

Jim úgy jelent meg az életünkben, mintha csak odapottyant volna, egy idegenként, aki olyan helyet próbált betölteni, amiről azt hittem, senki nem tudja átvenni.

Abban a téli időszakban az iskolám karácsonyi koncertet rendezett, és valahogy én kaptam egy rövid szólórészt.

Anyukám a munkája miatt nem tudott eljönni, így teljesen egyedül léptem fel a fényes színpadra. Reszketett a kezem, elcsuklott a hangom, és egy pillanatra lefagytam.

Akkor hirtelen a nézőtér hátsó részéből hangos biztatás hallatszott, tisztán és egyértelműen, mintha csak nekem szólt volna.

Felpillantottam, és megláttam Jimet. Még rajta volt a munkáskabátja, a vállán hópelyhek olvadoztak, és úgy tapsolt, mintha én lettem volna az este egyetlen fontos fellépője.

Nagy mosollyal a kezét felemelte, mutatta a felfelé tartott hüvelykujját, az arcán olyan büszkeséggel, amire egyáltalán nem számítottam.

Valahogy ez a csendes támogatás helyrerázott.

Mély levegőt vettem, és végigénekeltem a szólómat megállás nélkül. A koncert után Jim az ajtónál várt, a kezében egy pohár forró csokival és egy olyan meleg öleléssel, mintha egész életemben nekem szurkolt volna.

Hazafelé menet elmesélte, hogy könyörgött a főnökének, hadd mehessen el hamarabb.

Azt mondta halkan: „Egy gyereknek sem szabad úgy fellépnie, hogy nincs ott senki, aki érte szurkol.” A mondat úgy ölelt körbe, mint egy puha takaró.

Addig az estig úgy éreztem, hogy valaki olyasvalaki akar lenni az életemben, akinek nincs helye. De abban a pillanatban rájöttem, hogy nem akar senkit helyettesíteni, csak egyszerűen mellettem akar állni. És sokszor ez többet jelent bármilyen vérszerinti köteléknél.

Attól az éjszakától kezdve Jim már több volt, mint egy mostohapapa.

Állandó támasz lett, segített a házi feladatban, megjavította a letört játékokat, és fennmaradt velem késő estig, ha valamit nem értettem, vagy csak beszélgetni akartam.

Visszanézve az a havas este volt a fordulópont. Nem egy nagy, látványos gesztus volt, nem filmszerű jelenet.

Csak egy férfi, aki ott állt a zsúfolt terem hátuljában, és elég hangosan szurkolt ahhoz, hogy ledöntse az összes falat, amit magam köré emeltem.

Azon az éjszakán tanultam meg igazán, mit jelent a szó, hogy család.