Ezúttal, amikor Gábor megérkezett Budapestre az édesanyjához, első dolga volt, hogy elugorjon az Intersparba bevásárolni. A pénztárnál egy hatéves forma kisfiú állt előtte, és aprópénzt számolt a tenyerében piszkos kis ujjakkal. A ruhája is elhanyagolt volt – egy elnyűtt rövidnadrág, piszkos trikó, cipő helyett szakadt szandál.

Gábor szíve belesajdult a látványba.

A kisfiú emlékeztette őt saját magára – világos, göndör haja volt és nagy, kék szemei.

– Kisöreg, mennyi hiányzik? Hadd segítsek – szólította meg.

– Hát... nagyon sok... még 450 forint. Fagyit szeretnék venni – felelte a kisfiú.

– És mi a neved?

– Zsoltika.

– Itt van, Zsoltika, tessék, 500 forint. Vedd meg a fagyit, aztán irány haza, biztos keres anyukád.

A fiú lesütötte a szemét.

– Nekem nincs anyukám. Nemrég halt meg. Apukám sose volt, anyu azt mondta, jó ember volt, csak meghalt, mielőtt megszülettem. Most a nagymamámmal lakom… de ő… hát… iszik.

Gábor szó nélkül adott még egy kis pénzt a fiúnak. Zsoltika boldogan vette meg a fagyit, megköszönte, és elszaladt.

Gábor, miután elintézte a bevásárlást, hazafelé indult. Egész úton Zsoltikán járt az esze – vajon milyen sors vár rá?

Otthon rögtön az édesanyjához fordult:

– Mama, te nem ismered azt a kisfiút, Zsoltikát? Olyan hatéves lehet, a boltban találkoztam vele. Koszos volt, egyedül volt, nem volt pénze fagylaltra…

– Ó, Gábor fiam, ismerem én Zsoltikát. Szegényke... nehéz élete van. Az anyja, Szilvi, a régi osztálytársad volt. Emlékszel rá? Már fiatalkorában bajba került, sokat ivott, de nem csoda… az egész családja alkoholista volt.

Amikor Szilvi terhes lett, senki sem tudta, kitől. Még az anyjának sem mondta el. Egy rövid kalandból lett a baba. De amikor Zsoltika megszületett, Szilvi teljesen megváltozott – letette az italt, munkát vállalt, rendesen nevelte a fiát. A kisfiú mindig ápolt volt, rendesen felöltöztetve.

– És mi történt vele? – kérdezte Gábor feszült arccal.

– Munkahelyi baleset. Áramütés. Meghalt. A nagymama, az a Marika, beleőrült a fájdalomba, újra inni kezdett. Most a gyámügy már járt is náluk… el akarják vinni Zsoltikát otthonba, hogy legalább rendesen tanulhasson.

Gábor lesápadt. Emlékezett Szilvire – az első szerelem, az első nő, akit megcsókolt. Az iskola után különváltak, Szilvi férjhez ment, elvált, visszaköltözött a szüleihez. Gábor utoljára hét éve látta őt – épp az egyik születésnapi látogatása idején. Akkor már Lídiával volt együtt. Szilvivel az utcán futottak össze, beültek egy kávéra, nosztalgiáztak. Másnap Gábor Szilvi lakásán ébredt.

Csak ködösen emlékezett az estére. Iszogattak, sokáig beszélgettek. Ő mesélt a házasságáról, Liliáról, arról, hogy már hét éve próbálkoznak, de hiába. Szvetlana – vagyis mostantól Szilvia, mert így illik – csendesen hallgatta, majd maga is megnyílt.

– Tudod, Gábor – mondta halkan –, én sem találtam senkit, aki hozzád hasonlítana. Nem tudom, lehet, hogy ostobaság, de néha visszagondolok arra, milyen lett volna, ha akkor másképp döntünk.

– Szilvi… hát, az élet másfelé vitt bennünket – felelte Gábor, és még most is emlékezett, milyen nehéz volt elengedni őt akkoriban.

Szilvia szemében könnyek csillogtak. – A legrosszabb, hogy sosem mondtam el… hogy te voltál az első, akit igazán szerettem.

Ezután a mondat után csend lett. És aztán… csak emlékfoszlányok. Egy ölelés. Egy csók. A reggeli napfény a függönyök mögött.

Gábor másnap korán távozott, még mielőtt bármit is megbeszélhettek volna. Talán félt a válaszoktól. Talán csak menekült a bonyodalmak elől.

Most, hét évvel később, már nem tudta elhessegetni a gondolatot: lehet, hogy Sanyika az ő fia?

Egész nap ezen rágódott. A kisfiú kiköpött mása volt a gyermekkori önmagának: a világos, szinte fehér szőke haj, a kék szemek, a kissé szeplős orr. Az időpont is stimmelt. Gábor pontosan hét éve találkozott újra Szilviával.

„De hát… én meddő vagyok,” gondolta. Az orvosok ezt mondták. Akkoriban többször is kivizsgálták őket Liliával. Vagy mégsem volt olyan biztos az a diagnózis?

A gondolat nem hagyta nyugodni. Döntött: ki kell derítenie az igazságot.

Már másnap visszament a kisboltba, hátha újra látja Sanyikát, de nem járt szerencsével. Ezért hazafelé betért egy zöldségeshez, vett almát, banánt, csokoládét és egy kis csomag játékfigurát.

Aztán elment Szilvia régi lakásához. A ház még mindig ugyanaz volt: omladozó vakolat, nyikorgó kapu, rozsdás postaláda.

Az ajtót egy idős, karikás szemű asszony nyitotta ki, papucsban, cigarettával a kezében.

– Jó napot kívánok. Marika néni? Én Gábor vagyok, Szilvia egykori osztálytársa. Emlékszik rám?

Az asszony hunyorított, majd a szeme elkerekedett.

– Gábor? Hát te vagy az, te gyerek? Micsoda férfi lett belőled! Gyere csak beljebb! Hát Szilvi… – elakadt a hangja. – Szilvi már nincs velünk…

Gábor letette a szatyrot az előszobában, és megilletődve követte az asszonyt.

– Mi történt vele?

– Munkahelyi baleset. Valami gépbe nyúlt… Áramütés. Azonnal meghalt. Az én Szilvikém…

Marika néni megtántorodott, Gábor gyorsan alányúlt, leültette egy régi kanapéra. A falon néhány kifakult fénykép lógott: az egyik Szilviáról, a másik egy kisfiúról, alighanem Sanyikáról.

– És a kisfiú? Sanyika?

– Itt van velem. De nem sokáig… Jönnek érte a szociálisok, be akarják vinni valami intézetbe. Én már nem bírok vele, Gábor. Öreg vagyok, beteg vagyok… sokszor azt sem tudom, hol a fejem. És iszogatok is… tudom én. De mit csináljak? Egyedül maradtam.

Ekkor nyílt egy ajtó a lakás belső részén, és egy kis szőke fej kukkantott ki.

– Mama, ki az? – kérdezte vékony hangon.

Gábor szíve nagyot dobbant.

– Szia, Sanyika. Emlékszel rám? A boltban segítettem neked a fagyival.

A fiú elmosolyodott. – Maga volt az? A bácsi a pénzzel?

– Én bizony – bólintott Gábor. – Hoztam neked egy kis meglepetést. Sétálnánk egyet?

Marika néni fáradtan legyintett.

– Menjetek csak. Legalább addig is csönd lesz.

Gábor elvitte Sanyikát egy közeli plázába. Vásárolt neki egy focilabdát, egy csomó édességet, és egy új pólót, amin egy szuperhős vigyorgott. Aztán beült vele egy fodrászhoz, és miközben a fiú haja a földre hullott, Gábor óvatosan zsebre tett egy tincset.

Este hazafelé tartva a fiú boldogan majszolta a nápolyit.

– Bácsi, maga olyan kedves. Olyan, mintha… lenne apukám.

Gábor torka elszorult. – Talán nemsokára tényleg lesz – suttogta inkább magának, semmint a fiúnak.

Egy héttel később megjöttek a DNS-eredmények. Gábor remegő kézzel bontotta fel a borítékot. Szeme gyorsan átfutott a sorokon, és megállapodott a végső mondaton:

„Az apaság valószínűsége: 99,9%.”

A szoba forgott vele. Leült, kezébe temette az arcát. A könnyei kicsordultak, és nem is próbálta visszatartani őket.