Vidd a fattyadat, és tűnj el innen! A telet majd lehúzhatod valami közös lakásban! – üvöltötte Gábor, és szó szerint kilökte feleségét, Katát és kisfiukat a hóviharba.
A hópelyhek lassan táncoltak a lámpák fényében, mint balett-táncosok fehér kosztümben. Kata mozdulatlanul állt a negyedik emeleti lakás ablakánál, és a februári sötétséget bámulta. Minden alkalommal, amikor egy autó fényszórója átsöpört a ház udvarán, a szíve hevesebben vert. Gábor hamarosan haza kellett volna érkezzen az újabb üzleti útjáról.
Tíz éve ismerkedtek meg az egyetemi könyvtárban – Kata akkor magyar szakos hallgató volt, Gábor pedig ifjú, feltörekvő közgazdász. Gyorsan egymásba szerettek, házasság, majd kisfiuk, Marci születése követte. Akkor azt hitte, örökké boldogok lesznek. De két évvel ezelőtt minden megváltozott.
– Anya, apa ma tényleg hazajön? – szakította ki Katát gondolataiból a hatéves kisfiú hangja.
– Igen, kicsim – válaszolta, próbált mosolyogni, de a mellkasát nyomó rossz érzés nem akart enyhülni.
– Süssük meg a kedvenc káposztás pitéjét!
– Hát persze – bólogatott Kata. – Segítesz?
– Hurrá! – kiáltott Marci, és máris ugrált az örömtől.
Hamarosan a frissen sült pite illata betöltötte a lakást. Kata eszébe jutott, mennyire szerette régen Gábor ezt az illatot, mindig sietett haza, hogy beleszippanthasson. „Az otthonnak piteillata kell legyen” – mondta mindig az anyósa, Ilona néni, miközben Katát tanította sütni.
Ilona néni három éve velük élt, mióta szélütést kapott. Szigorú asszony volt, de jószívű – az egyetlen, akire Gábor még hallgatott. Legalábbis egy ideig.
A kulcs kattanása az ajtóban megdermesztette Katát. Gábor lépett be – borostás, fáradt, vörös szemekkel, rajta idegen parfüm illata ült.
– Kész a vacsora? – morogta, ügyet sem vetve a felé szaladó Marci felé.
– Apa! – kiáltott a kisfiú, és ölelni akarta.
– Hagyd már! – lökte el Gábor. – Minek csináltok megint ilyen hülye pitét? Csak a pénzt pazaroljátok!
Kata nem szólt semmit. Tudta, ha Gábor így jön haza, a csend a legjobb védelem. Terített, és a legszebb szeletet a férje tányérjára tette.
A vacsora közben csak az evőeszközök halk zaja és Ilona néni suttogó hangja hallatszott, ahogy Marcinak mesélt fiatalságáról.
– Hogy ment az út? – próbálkozott óvatosan Kata, amikor Gábor befejezte az evést.
– Jól. Ne kérdezősködj. – Vágta rá.
– Csak beszélgetni akartam…
– Beszélgetni? – lökte el a tányérját. – Figyelsz, ugye? Mindig figyelsz! Biztosan olvasod az üzeneteimet is!
Marci rémülten bújt Ilona nénihez. Az idős asszony csóválta a fejét.
– Gábor, kérlek… Kata csak érdeklődött…
– Te is beszállsz? – förmedt rá az anyjára. – Mind összefogtatok ellenem!
Ekkor megszólalt Gábor telefonja. Kiment a folyosóra, de még a zárt ajtón át is hallatszott egy nő csicsergő hangja. Kata nem tévedett – ez biztosan Petra, az a nő, akit sosem látott, de már jól ismerte a hangját.
Amikor Gábor visszatért, arca eltorzult a dühtől.
– Most elég volt! – kiáltotta. – Fogd a kölyköt, és tűnj el!
– Gábor! – kiáltott Ilona néni. – Ne tedd ezt!
– Fogd be! Mind elegem van belőletek!
Megragadta Kata karját, a kabátot a kezébe nyomta, és kivonszolta őket a bejárati ajtóhoz. Marci zokogva rohant utánuk.
– A telet majd lehúzhatod valami közös lakásban! – ordította, és becsapta mögöttük az ajtót.
Az utolsó dolog, amit Kata látott, Gábor eltorzult arca volt, és Ilona néni könnyei, ahogy próbálta feltápászkodni.
Kint a dermesztő hóesésben Kata szorosan magához ölelte a reszkető Marcit. Minden bankkártya Gábornál maradt, telefonja már délután lemerült.
– Anyu, nagyon fázom… – nyöszörögte Marci.
– Tarts ki, kicsim, találunk valami megoldást – mondta, mikor hirtelen egy öreg kék Trabant fékezett mellettük.
– Szálljanak be gyorsan! – szólt ki egy idős férfi a kocsiból. – Nem hagyhatok itt egy anyát a gyerekével ilyen időben. Pál vagyok, Pál bácsi, nyugdíjas autószerelő.
Kata egy pillanatig sem habozott. Inkább egy idegen, mint megfagyni. Bepattantak a kocsiba. Pál bácsi elvitte őket a lakásába, ahol a felesége, Teréz néni meleg takarókkal várta őket, forró teát főzött, és előkeresett Marcinak egy régi, de tiszta pizsamát.
– Van hová mennetek? – kérdezte Teréz néni, mikor Marci elaludt.
– Van egy régi szoba a nagymamám után egy közös lakásban, de évek óta nem voltam ott… – felelte Kata halkan.
– Reggel Pál elvisz benneteket – mondta határozottan. – Most pihenjetek.
Másnap reggel Pál bácsi valóban elvitte Katát és Marcit a régi közös lakásba, amit még Kata nagymamája hagyott rá. Az épület Lipótmező peremén állt, az egyik legrégebbi szocialista típusú bérház. Ahogy beléptek a sötét lépcsőházba, savanykás káposztaszag csapta meg az orrukat.
A szoba, amit Kata kapott, pici volt, de legalább száraz és zárható. A tapéta megsárgult, a kanapé nyikorgott, a szekrény ajtaja pedig kissé ferdén állt. De ez most maga volt a mennyország.
– Anya, most itt fogunk lakni? – kérdezte Marci, miközben az ablakhoz mászott, és kinézett a havas udvarra.
– Igen, kicsim. Átmenetileg. Amíg nem találunk jobbat – mondta Kata, miközben a kabátját levette róla, és betakarta egy takaróval.
Az első napok nehezen teltek. A szomszédok gyanakodva méregették őket, hiszen az öt család egyetlen konyhán és fürdőszobán osztozott, és az új lakók mindig zavart keltenek az egyensúlyban.
De Pál bácsi gyakran meglátogatta őket. Egyik nap új polcot szerelt fel a falra, máskor megjavította a csöpögő csapot a közös konyhában. Marci imádta, és csak „Trabant bácsinak” hívta.
Teréz néni is rendszeresen hozott egy-egy tányér levest vagy frissen sütött kalácsot.
– Tudod, Kata – mondta egyszer, miközben Marcit altatta –, mi Pállal sok mindenen mentünk keresztül. De mindig az emberek tartották bennünk a lelket. Most rajtunk a sor, hogy ezt visszaadjuk.
A szomszédok is meglágyultak, amikor Kata elkezdte sütni a híres káposztás pitéjét. Először csak a folyosón illatozott, aztán egy-egy kóstolót is átvitt. Nem telt el sok idő, és már közösen sütögettek a többiekkel.
Így ismerkedett meg Katával a szomszéd szobában lakó férfi is: Dénes, programozó, aki egy nagy IT cégből való kirúgása után próbált új életet kezdeni.
– Segítsek Marcival a matekban? – kérdezte egy este, mikor hallotta, hogy Kata bosszankodva számol vissza egy szorzótáblát.
– Ha van türelmed hozzá… – nevetett Kata fáradtan.
De Dénes nemcsak türelmes volt, hanem kedves is. Egyik este arról mesélt, hogyan tanította meg a húgát kódolni, és hogyan indított egy startupot, ami ugyan csődbe ment, de rengeteget tanult belőle.
Kata lassan elkezdett újra hinni abban, hogy létezik emberség – és talán újrakezdés is.
Pár héttel később munkát talált egy kávézóban – a „Szirén Presszóban”, ahol felszolgálóként kezdett, de mivel a sütijei elvarázsolták a vendégeket, hamar séfsegéddé léptették elő.
A tulajdonos, egy pocakos, mindig jókedvű férfi, Sándor bácsi, gyakran hozott neki virágot, és bár udvarolt neki, mindig tisztelettel tette.
– Maga varázsló, Kata – mondta egyszer, miközben beleharapott a pitébe. – Egy harapás, és elfelejtem, hogy özvegy vagyok!
– Sándor bácsi… – pirult el Kata.
– Jó, jó, csak viccelek. De ha egyszer mégis igent mondana, szóljon előre, hogy rendesen borotválkozzak!
Dénes pedig mindig ott volt. Segített a papírmunkában, vitte Marcit iskolába, sőt, egyszer még az is előfordult, hogy Kata munka után hazajött, és Dénes és Marci együtt főztek vacsorát.
– Anya, Dénes bácsi tud tojást is sütni! – mondta Marci csodálattal.
– Komolyan? – nevetett Kata. – Akkor megvan az új séfem.
Az élet lassan visszazökkent. Illetve inkább: új élet kezdődött.
Egy évvel később Kata ismét édesanya lett. Megszületett kislánya, Lilla, akit Marci büszkén ringatott esténként.
Dénes hivatalosan is a család része lett. A kisfiú végre azt mondhatta: „Van apukám. Nem vérszerinti, de szívből az.”
És Gábor?
Nos, Gábor végül össze is költözött Petrával, de a kapcsolat nem tartott soká. A nő gyorsan rájött, milyen valójában. Egyik nap egyszerűen összecsomagolt, és lelépett egy fitneszedzővel. Gábor magára maradt. A saját anyja, Ilona néni is elköltözött tőle, miután megelégelte a kirohanásait.
Egy őszi napon, amikor Gábor a „Szirén Presszó” mellett sétált, megpillantotta Katát az ablakon át. Lilla a karjában volt, Marci a pultnál ült, Dénes pedig valamit mesélt, amitől mindannyian nevettek. Kata mosolygott. Nem úgy, mint régen – ez a mosoly igazi volt.
Gábor bement.
– Egy presszókávét kérek – mondta a pultosnak, miközben próbálta elkerülni Kata tekintetét.
Kata mégis meglátta.
– Gábor? – kérdezte csendesen.
– Csak egy kávéra – mondta halkan a férfi. – Aztán megyek.
De mikor a szeme találkozott Marcival, aki nem mozdult az apja láttán, Gábor lehajtotta a fejét és kisétált.
Kata sokáig állt az ablaknál aznap este. Nézte, ahogy a hópelyhek újra hullani kezdtek.
– Emlékszel, anya? – kérdezte Marci, miközben Lillát altatta. – Akkor is esett a hó, amikor eljöttünk tőle.
– Igen, emlékszem – mondta Kata. – És tudod mit? Az volt a legjobb döntés, amit valaha hoztunk.
Lipótmező lakói azóta is azt mondják, hogy a „Szirén Presszó” a legmeghittebb hely a környéken. Mert ott nemcsak kávét kap az ember – hanem mosolyt, melegséget, és talán egy új esélyt is.
És amikor újra lehull az első hó, Kata mindig megáll az ablaknál, megszorítja Dénes kezét, és arra gondol: néha minden elveszni látszik… hogy aztán minden újra megszülethessen.