Tóth Tímea egyedül nevelte fiát, Balázst, miután annak édesapja, Kovács András elhagyta őket még Balázs születése előtt. Tímea mindent megtett, hogy fiának boldog és teljes életet biztosítson. Balázs felnőttként megnősült; felesége, Szabó Viktória, egy gyönyörű és fiatal nő volt.
Egy napon azonban szörnyű hír érkezett: Balázs tragikus balesetben életét vesztette. A temetés napján Tímea és Viktória együtt álltak a sírnál, mindketten mély gyászban. Tímea, miközben a koporsót nézte, hirtelen úgy érezte, mintha Balázs hangját hallaná.
– Anya, itt vagyok! Hallasz engem? – suttogta a hang.
Tímea szíve hevesen kezdett verni. Nem tudta eldönteni, hogy képzelődik-e, vagy valóban hallotta fia hangját. A körülötte állók semmit sem vettek észre.
– Balázs? Te vagy az? – kérdezte halkan, könnyeivel küszködve.
A hang azonban nem válaszolt többé. Tímea kétségbeesetten fordult Viktóriához:
– Viktória, te is hallottad? Balázs hangját?
Viktória meglepetten nézett rá:
– Nem, Tímea. Én nem hallottam semmit.
Tímea nem tudta elhessegetni az érzést, hogy fia valóban szólt hozzá. Bár a temetés véget ért, és mindenki hazament, ő még sokáig maradt a sírnál, remélve, hogy újra hallhatja Balázs hangját.
Az elkövetkező napokban Tímea többször is visszatért a temetőbe, de a hangot soha többé nem hallotta. Bár fájdalma nem csökkent, úgy érezte, hogy fia egy pillanatra mégis elbúcsúzott tőle azon a szomorú napon.
Tímea megmerevedett. A temetőben tomboló szélben, a didergő gyászolók között úgy állt, mint egy szobor. Mellette a fiatal, gyönyörű özvegy, Viktória a szeme sarkából figyelte. Sápadt volt, arca olyan volt, mint egy porcelánbaba – de valami mégis idegennek tűnt Tímea számára.
– Tímea, jöjjön, ideje lenne elmenni – szólalt meg egy idősebb férfi, a család egyik régi barátja, Bence bácsi.
De Tímea nem mozdult.
– Ő ott van. Ott bent van, és én nem láttam őt utoljára. Nem búcsúzhattam el! – törtek ki belőle a szavak. – Ki zárta le a koporsót? Ki döntötte el, hogy így kell lennie?
– Az orvos… a baleset után azt mondták, jobb, ha így… – próbálta halkan magyarázni Viktória, de a hangja elfúlt.
– Én vagyok az anyja! – kiáltotta Tímea. – Jogom van látni őt! Még ha fáj is… még ha darabokra törik is a szívem!
Hirtelen elindult a ravatalozó felé. A férfiak próbálták visszatartani, de ő, mint egy megszállott, letépte magát róluk.
– Kérem! Nyissák ki a koporsót! – követelte kétségbeesetten.
Az emberek meghökkenten figyelték a jelenetet. A sírásó habozott, de végül a temetkezési cég vezetője intett: – Tegyék meg.
Amikor a koporsó fedele lassan felnyílt, mindenki elnémult. Tímea belenézett… és sikoltott.
Tímea reszketve hátrált egy lépést. A sikoly, amely elhagyta a torkát, nem csupán fájdalom, hanem döbbenet is volt.
– Ez… ez nem az én fiam! – lihegte.
A koporsóban fekvő férfi arca valóban eltorzult volt, de nem csupán a baleset miatt. Tímea minden vonását ismerte Balázsnak – és ez az arc… idegen volt.
– Ez nem ő… – ismételte. – Ez nem Balázs!
Viktória elsápadt.
– Mit beszélsz? – suttogta. – Hogyhogy nem ő? Te is tudod, hogy ő volt a balesetben… én azonosítottam…
– Te? – Tímea szeme villámokat szórt. – Te azonosítottad? Én miért nem láttam őt? Miért nem engedtek hozzá?
A jelenlévők összenéztek. Feszültség vibrált a levegőben.
Bence bácsi a koporsóhoz lépett, alaposabban megnézte a testet, majd komoran megszólalt:
– Ez a fiú… nem Balázs. Ez biztos. Az orrának formája, a homloka – teljesen más.
– De hát… – Viktória megingott, és leült a legközelebbi sírkőre. – Azt mondták… azt mondták, ő volt az. A személyes tárgyait is nála találták…
– Milyen tárgyakat? – csattant fel Tímea. – Hol vannak?
– Egy karóra… egy gyűrű… és a pénztárcája – motyogta Viktória.
– A pénztárcája nálad van? – kérdezte Bence bácsi.
– Nincs… – remegett a hangja. – A rendőrség adta át, de… eltettem. Otthon van.
Tímea hirtelen rádöbbent valamire.
– Balázs… Balázsnak volt egy anyajegye a nyakán, jobboldalt, itt… – mutatta. – Nézzék meg! Ennek a férfinak van ott anyajegye?
A temetkezési dolgozó tétovázott, de végül megemelte a férfi fejét, és elhúzta a ruhát.
– Semmi… – suttogta. – Tiszta a bőre.
Tímea elsírta magát.
– Istenem… hol van a fiam?!
Pár nappal később
Tímea és Bence bácsi a rendőrségen ültek. Az ügy új fordulatot vett. Kiderült, hogy a balesetben valóban két ember égett össze az autóban – de csak egyikük kilétét sikerült azonnal megállapítani.
A másik… eltűnt.
– Akkor Balázs… életben lehet? – kérdezte Tímea remegve.
A nyomozó bólintott.
– Igen, asszonyom. Úgy tűnik, a fia túlélte, de sokkos állapotban lehetett. Valószínűleg elvesztette az emlékezetét. Van egy névtelen bejelentésünk, egy férfiról, aki egy vidéki kis faluban, a Mátra mellett tűnt fel – zavarodottan, sérülésekkel, de élve.
– El kell mennünk oda! – kiáltott fel Tímea.
– Már felvettem a kapcsolatot a helyi hatóságokkal – válaszolta a rendőr. – Ha tényleg ő az, akkor a fia magától is emlékezni fog.
A faluban
A kis falu csendes volt. Az egyik öreg parasztház előtt egy idős asszony állt, és meglepetten nézte az érkező autót.
– Kiket keresnek? – kérdezte Tímeától.
– Egy férfit… Balázs lehet a neve. Fiatal, magas, barna hajú… pár napja lehet itt.
Az asszony bólintott.
– Igen… itt van. Kicsit furcsa. Nem beszél sokat. De nagyon udvarias. A régi szülőotthon épületébe költözött be, ami már évek óta üresen állt.
Amikor Tímea belépett az elhagyott házba, a szíve hevesen dobogott. A hátsó szobában egy férfi ült, egy régi könyvet lapozgatva. Amint meglátta őt, felállt.
– Jó napot – mondta lassan.
Tímea szája remegett.
– Balázs… te vagy az?
A férfi ránézett… majd egy pillanat múlva a szeme megtelt könnyel.
– Anya?
Utóhang
Balázs emlékezete lassan tért vissza. Kiderült, hogy a baleset után menekült ösztönösen – zavarodottan, a sokk és a fájdalom miatt. A papírjai az utastársához kerültek, a testet pedig tévedésből azonosították.
Viktória soha többé nem jelentkezett. Mint kiderült, a házasságuk megromlott, és a baleset előtti napon Balázs közölte vele: el akar válni.
Tímea és Balázs újrakezdték az életüket – együtt, távol a város zajától.
És Tímea már tudta: azon a temetésen tényleg hallotta a fia hangját. Mert a szeretet… mindig utat talál.