Anyukámnak születésnapja volt, de a munka miatt csak három nappal később jutott eszembe. Szégyelltem magam. Rengeteget hívtam őt, de nem vette fel. A telefonja ki volt kapcsolva.
Úgy döntöttem, személyesen megyek el hozzá. Vettem egy nagy csokrot, pénzt tettem egy borítékba — ajándék helyett. Meg akartam ölelni, bocsánatot kérni, felköszönteni…
De amikor megérkeztem, a ház üres volt. Kopogtam, csöngettem, kiabáltam. A telefon még mindig ki volt kapcsolva. A legrosszabb gondolatok kezdtek elhatalmasodni bennem: mi van, ha elkéstem?.. mi van, ha már nem láthatom többé?..
Leültem a lépcsőre, mint egy kisfiú. Szomorú voltam és szégyelltem magam. Milyen fiú vagyok én, ha még az édesanyám születésnapjáról is megfeledkezem? Csak ő van nekem. Apám nincs — gyerekkorom óta egyedül nevelt. Többet cipelt a vállán, mint amit kellett volna. Ő volt nekem minden — apa és anya is.
Amikor a szerelmemmel összeházasodtunk, anya eladta a házát. Egy kisebb lakást vett, és nekünk adta minden megtakarítását — hogy vehessünk egy saját otthont. Új életet kezdtünk. Aztán belemerültem a munkába. Ügyfelek, számlák, vállalkozás… észre sem vettem, hogy elmúlt a születésnapja.
És hirtelen — egy ismerős hang a hátam mögött:
— Kisfiam, hát te mit keresel itt?
Megfordultam — anya állt mögöttem egy szatyorral, amiből egy vekni kenyér lógott ki.
— Anya! Hívtalak… nem válaszoltál…
— Ja, elejtettem tegnap a telefont, épp szerelőhöz vittem… de minek is az nekem? — mosolygott.
— Anya… elfelejtettem a születésnapodat…
— Az a fontos, hogy itt vagy. Gyere, van egy kis tortám, főzök teát.
Nem mondott egy rossz szót sem. Nem kérdezte, miért csak három nap múlva jutott eszembe. Csak teát töltött, kérdezősködött a feleségemről, a munkámról, az életemről.
Észrevétlenül a táskájába csúsztattam a borítékot a pénzzel.
Amikor elmentem, az ajtóból integetett. És hirtelen megértettem — mindenem az ő vállán nyugszik.
És megígértem magamnak: most már az ő vállainak pihenés jár.