A hűtőkamrában kísérteties csend uralkodott. Csak a kompresszor monoton zúgása hallatszott, meg néha egy-egy fémasztal nyikorgása. A sápadt neonfény ridegen csillant meg a rozsdamentes acélon. A 7-es asztalon fekvő nő hirtelen felnyögött. Lassan nyitotta ki a szemét. Először csak árnyékokat látott, aztán minden egyszerre ömlött rá: a hideg, a csontig hatoló fájdalom... és az emlékek.
– Hol... hol vagyok? – nyögte rekedten.
A sarokban egy férfi állt. Középkorú, sötét szemű, szürke zakóban. Lassan közelebb lépett, mintha időt akarna hagyni magának, hogy felfogja, amit lát.
– Életben vagy – mondta végül lassan, mély, kissé reszkető hangon.
A nő rámeredt. Szeme kitágult.
– B... Benedek?! – hebegte. – De... te…
– Igen, én vagyok. És te… te nem kellett volna, hogy felébredj.
Abban a pillanatban kivágódott az ajtó. Belépett egy nő – magas, határozott, szigorú tekintettel. A nevét suttogták az ügyészek és a nyomozók: Gáborffy Júlia, a belügyi nyomozóosztály egyik legkeményebb kopója. Két civil ruhás biztonsági ügynök követte, hangtalanul zárva be mögöttük az ajtót.
A nő az asztalon felült. Varga Lilla volt a neve. Egy hónapja még boldog menyasszonyként készült az esküvőjére, most pedig… most a halálból tért vissza.
Mögötte megjelent az apja. Ősz hajú, egyenes tartású férfi, korábban ügyvéd volt, ma már csak „Lilla apja” – így ismerte mindenki, aki látta, hogyan járta végig a hivatalokat lánya ügyében. Varga Miklós szótlanul lépett mellé, de a szeme… a szeme tűzként fúródott a férfiba, aki ott állt előtte.
– Mit hittél, Benedek? – szólalt meg végül Lilla, hangja halk volt, de metsző, mint az acél. – Hogy élve eltemetsz, és eltűnsz az összes pénzzel? Hogy csak egy elfelejtett aktatétel maradok egy bűnügyi jelentésben?
Benedek felvonta a szemöldökét, de nem szólt rögtön. Csak letette a kezében szorongatott kávéspoharat, és a combjára támasztotta a kezét, mint egy színész, aki várja a tapsot.
– Erősebb voltál, mint hittem – bólintott elismerően. – De még mindig nem érted. Ez az egész nem rólad szólt. Ez rólam szólt. A szabadságomról. A menekülésről egy rohadt rendszerből, amit rám kényszerítettek.
– És úgy döntöttél, megölöd őt – vágott közbe Miklós, hangjában acélos düh. – Elveszed a nevét, a vagyonát, a jövőjét. A lányomét.
– Én csak... az életet választottam – felelte Benedek. – És néha… valakinek veszítenie kell.
Az egyik ügynök közelebb lépett, de Júlia felemelte a kezét.
– Várjunk. Hallani akarom. Az egészet.
Lilla egy lépést tett előre. A tekintete égetett.
– Miért pont én, Benedek? – kérdezte. – Megszökhettél volna. Találhattál volna más utat.
Benedek szája sarka megremegett. Mintha nevetni akarna… de nem tudna.
– Mert belém szerettél – mondta végül. – És túl könnyű volt. Túl tiszta voltál. Hittem, hogy meg tudlak törni. És sikerült.
Lilla lehunyta a szemét. Egy másodperc. Ennyi kellett csak, hogy újra felszakadjon az a seb, amit azt hitte, már begyógyított.
– És most? – kérdezte halkan. – Mit gondolsz, mi lesz? Azt hiszed, kisétálhatsz innen?
– Őszintén? – válaszolta Benedek. – Nem. De nem is fogtok olyan könnyen elkapni.
Egy hirtelen mozdulattal felrúgta a mellette álló széket. Az egyik ügynök megbotlott, a másik a zsebéhez kapott – de már késő volt. Benedek az oldalsó ajtón át ugrott ki, ami a kertre nyílt. A riasztó nem szólalt meg.
[ ]
– Utána! – ordította Júlia, miközben Miklós már Lilla után futott.
A nő nem tétovázott. Cipősarkai kopogtak a kövön, ahogy a sötéten ásító folyosón átszáguldott. Az éjszaka hidege vágott az arcába, mint penge.
A park fái suttogtak a szélben. A holdfény alig törte meg a sűrű sötétséget, de Lilla úgy futott, mintha látta volna az utat. A szíve zakatolt, a lába zsibbadt, de nem állt meg. A testének minden porcikája tiltakozott, de az akarat hajtotta tovább.
Benedek a stég felé tartott. A kis tó partjánál egy motorcsónak várt. Lilla emlékezett rá: évekkel ezelőtt vették, mikor még együtt álmodoztak a szabadságról, a vízről, a közös nyarakról. Most menekülőeszköz lett belőle.
– Állj meg! – kiáltotta, miközben elrugaszkodott a földtől, és utolérte.
Benedek megpördült, kezében már ott volt a slusszkulcs. Egy pillanatra találkozott a tekintetük. Abban a pillanatban nem volt múlt, nem volt jövő. Csak az a néma üzenet, amit a szavak nem tudnak átadni: „Tudom, mit tettél.”
– Nem mész sehová – suttogta Lilla, remegő hangon.
– Késő – válaszolta ő halkan. – Már elindítottam, nem tudod megállítani.
– Tévedsz – Lilla előhúzott valamit a zsebéből. Egy távirányító. Egy mozdulat, és a csónak motorja leállt.
Benedek arca megfeszült. Harag, döbbenet és valami más – talán csalódottság – suhant át rajta.
– Te... te előre tudtad?
– Mindent. Már napok óta figyeltünk. Ez csak a végjáték volt.
A bokorból kiléptek a biztonsági ügynökök. Fegyverük nem volt, de testük feszült, mozdulatra készen. Júlia is megérkezett, lihegve, de szilárd tekintettel.
– Véged van, Benedek – mondta. – Eljátszottad az utolsó kártyád.
Benedek még próbált hátrálni, de nem volt már hová. A stég véget ért. A tó vize fekete volt, mint az éjszaka. Egy pillanatra úgy tűnt, beleveti magát. De Lilla előrelépett.
– Azt akartad, hogy én legyek az utolsó, aki lát – mondta. – Hát tessék. Nézz rám. Itt vagyok. Élve. És nem félek tőled.
Benedek megtorpant. Egy pillanatra megtört. A vállai megereszkedtek.
– Szerettelek – mondta halkan. – A magam módján. Még ha beteg is volt az egész. Érted tettem. Én…
– Ne mondd, hogy érted – vágott közbe Lilla. – Ez nem szerelem volt. Ez hatalom. És te elbuktál.
Az ügynökök rárontottak, földre vitték. A bilincsek csattantak. Benedek nem ellenkezett. Csak nézett Lillára. Még mindig ott volt az a gúnyos mosoly a szája szélén.
— A nevem nem Benedek — súgta, miközben elvitték.
Lilla megremegett. Júlia mellé lépett.
— Tudtuk. A DNS egyezés nem stimmelt. A pasid egy szélhámos volt a kezdettől fogva. Három álneve volt, és egy évtizedes múltja.
— És mégis... szerettem — mondta Lilla, és az arca megremegett. — Azért, akinek hittem.
— De már nem az vagy, aki hitt neki — mondta Júlia. — Most már az vagy, aki visszavette az életét.
Hat hónappal később
A tárgyalóterem zsúfolásig megtelt. Újságírók, érdeklődők, ügyvédek, rendőrök – mindenki ott volt. Az ügy ugyanis országos visszhangot kapott. A „feltámadt menyasszony” történetét minden hírcsatorna lehozta. A történet, amelyben a halálból tért vissza egy nő, hogy leleplezze azt az embert, akit szeretett – és aki meg akarta ölni.
Varga Lilla a tanúk padján ült. Nem viselt fekete ruhát. Nem akarta, hogy gyászolónak lássák. Fehér blúzt viselt, kék kosztümkabátot. Tekintete tiszta volt, hangja erős.
– ...és amikor megláttam a csónaknál, tudtam, hogy nem menekülhet. Hónapokig készültem erre. Meg kellett értenem, ki ő valójában. Hogy miért akarta elvenni tőlem az életemet.
Az ügyész, Dr. Szőcs Dénes, bólintott. Tapasztalt, megbízható ember volt. Ő vezette a vádat.
– Köszönöm, Lilla – mondta. – A tanúnak nincs több mondanivalója.
A védelem ügyvédje – egy magabiztos, fiatal jogász, Bártfai Bence – megpróbálkozott a lehetetlennel.
– Lilla, ön azt mondta, szerette a vádlottat. Lehetséges, hogy félreértelmezte a cselekedeteit? Hogy egy konfliktus hevében, dühből feltételezett gyilkossági szándékot?
Lilla rámeredt. Egy pillanatra csend lett.
– Félreértelmeztem? – ismételte meg halkan. – Félreértelmeztem, amikor a saját ujjlenyomatával aláírt hamis végrendeletet találtak a házamban? Vagy amikor az orvos jelentette, hogy a halálomat megelőzően altatóval túladagolt ital volt a szervezetemben?
A bíró, Dr. Kaposvári László, közbevágott.
– Ügyvéd úr, a kérdés megválaszolva. Kérem, térjünk a tényekhez.
A vádlott, akit éveken át Somogyi Benedekként ismertek, valójában Szántó Richárd volt. Egykori pénzügyi tanácsadó, akit csalásért eltiltottak. Éveken át más identitások mögé bújt, mígnem Lilla lett a végzetes célpontja.
Amikor bevezették a terembe, az emberek elhallgattak. Szürke öltöny, kopott tekintet, sápadt bőr. De a szája szélén… még mindig ott bujkált az a régi mosoly.
Lilla nem rebbent meg.
A bíró olvasni kezdte az ítéletet:
– Az alábbi vádpontokban találja a bíróság Szántó Richárdot bűnösnek: emberölési kísérlet, csalás, okirathamisítás, pénzmosás és személyazonossággal való visszaélés. A bíróság ítélete: huszonöt év fegyház, feltételes szabadlábra helyezés lehetősége nélkül.
A teremben zúgás támadt, de Lilla nem mozdult. Csak akkor állt fel, amikor a bíró elhagyta a termet. Ahogy Richárdot elvezették, az férfi halkan, szinte csak neki súgta:
– Szerettelek, tudod? A magam beteg módján… de akkor is.
Lilla csak egyetlen mondatot válaszolt, hidegen és tisztán:
– És én, a magam módján… legyőztelek.
Egy évvel később
A kisvárosi ház verandáján meleg tavaszi szél fújt. Az asztalon egy fekete-fehér fénykép állt: Lilla kórházi köpenyben, halvány mosollyal, kezében egy emléklappal:„Élet. Újrakiadás.”
A verandán ült vele szemben az apja, Varga Miklós. Egy csendes délután volt. Semmi különös, mégis mindent jelentett.
– Furcsa, igaz? – mondta Lilla. – Hogy ennyi idő után végre levegőt kapok.
– Nem furcsa. Csak megérdemelt – válaszolta Miklós.
Lilla felnézett az égre.
– Minden megváltozott.
– Te változtál meg – felelte Miklós. – És ez a fontos.
Lilla elmosolyodott. Már nem félt. Nem rettegett az emlékektől. Már nem volt a halál árnyéka. Ő volt az, aki visszajött. Aki felállt. Aki nem csak túlélte… hanem visszavette a történetét.
És most ő írta a befejezést.