Amikor hozzámentem Gáborhoz, biztos voltam benne, hogy pontosan tudom, ki mellett kezdem el építeni az életem. Öt évig voltunk együtt, mielőtt kimondtuk a boldogító igent. Öt csodás évig. Sokat nevettünk, ritkán veszekedtünk, és mindig úgy éreztük, mi ketten egy csapat vagyunk.
Gábor sármos, vicces férfi volt, az a típus, aki bármelyik társaságban pillanatok alatt feldobta a hangulatot. Marketingesként dolgozott – nem volt az álmai munkája, de stabil fizetést hozott haza. Én viszont jogászként dolgoztam egy menő budapesti irodában, komoly ügyeket vittem, és jóval többet kerestem, mint ő. Ez viszont soha nem okozott köztünk feszültséget.
Az egyetlen dolog, amiért Gábor igazán lelkesedett, az az volt, hogy egyszer majd legyen egy kisfia.
– Már látom magam előtt – mondogatta nevetve. – Megtanítom focizni, együtt szerelünk majd Trabantot, megadok neki mindent, amit én sose kaptam meg…
Órákig képes volt erről beszélni, csillogó szemmel, mint egy gyerek. Ez volt az ő nagy álma.
Én? Nem voltam a gyerek ellen, csak még nem éreztem késznek magam. A karrierem volt a mindenem. Sok éven át dolgoztam hajnalig-hajnalra, hogy idáig jussak.
De Gábor sosem siettetett… Sőt, egyszer azt mondta:
– Ha végre lesz egy fiunk, én maradok otthon vele. – Ezt komolyan mondta, miközben kávét főzött. – Te annyit dolgoztál, megérdemled, hogy tovább haladj azon az úton, amit már elkezdtél. Én leszek a főállású apuka. És te csak nyomulj előre, ahogy eddig.
A döbbenettől csak pislogtam.
– Biztos vagy benne? – kérdeztem, nem akartam hinni a fülemnek.
– Teljesen. Ott akarok lenni vele minden nap. Mi egy csapat vagyunk, ne feledd.
Elhittem neki.
És mert elhittem, végre igent mondtam. Belekezdtünk a próbálkozásba.
Nem jött össze rögtön. Két év telt el, mire végre megpillantottam azt a két rózsaszín csíkot. Gábor örömében majdnem kiugrott az ablakon.
– Fiú lesz! Tudom! – kiabálta, miközben megpörgetett a nappali közepén.
Amikor az orvos megerősítette, tényleg minden ismerősének elmondta: a szüleinek, a kollégáinak, még a sarki kisbolt eladójának is.
– Én maradok vele otthon – büszkélkedett. – Ez lesz a világ legjobb munkája!
A várandósság nem volt könnyű, de Gábor lelkesedése rengeteget segített. Együtt rendeztük be a gyerekszobát, babaápolási könyveket olvasott esténként, és egyszer még egy plüss nyuszit is bepólyázott, hogy gyakoroljon.
Amikor beindultak a fájások, úgy kapkodott, mint egy agyonpörgetett robot. Én csak lihegtem, izzadtam, sírtam és nevettem – minden egyszerre. De amikor végre megfogtam a fiamat, elfelejtettem mindent.
Gábor könnyezve nézett ránk. – Tökéletes.
Azt hittem, megcsináltuk. Ez volt az álmunk. Együtt.
Hazavittük a babánkat. Az első napok varázslatosak voltak. Aztán valami megváltozott.
Az első hét után már csak a káosz és a kialvatlanság maradt. Én kimerülten próbáltam egyensúlyozni a szoptatás, a munka, és a lét között. De még mindig azt mondtam magamnak: "Rendben van, Gábor itt van. Egy csapat vagyunk."
Csakhogy egy idő után elkezdődtek a kifogások.
Minden este ugyanaz történt: a kisfiunk sírt, én felpattantam volna, de Gábor mindig leintett:
– Azt hiszem, rád van most jobban szüksége.
Napközben is ugyanez ment:
– Meg tudnád gyorsan pelenkázni? Épp most ültem le…
– Átvennéd egy kicsit? Nyűgös, és fáj a fejem…
Én pedig csak próbáltam tartani magam. Egyszerre voltam ügyvéd, anya és feleség.
Aztán eljött az este, amikor minden megváltozott.
A kanapén ültem. A bal karommal a fiamat szoptattam, a jobbal a telefonomon válaszoltam egy fontos e-mailre. A partner egy sürgős üggyel kapcsolatban keresett, nem hagyhattam figyelmen kívül.