Felpattantam, és megnyomtam a kapucsengőt.
Egy kedves, idős úr jött ki — hetvenes éveiben járhatott, tiszta tekintettel, elegánsan.
– Segíthetek? – kérdezte.
– A fiam. Marci. Miért dolgozik itt? – csúszott ki belőlem.
A férfi elmosolyodott.
– Ön Marci édesanyja? Csodálatos gyereke van. Olyan ritka kedvesség van benne…
Marci mögötte állt, elsápadva, kezében egy locsolókannával.
– Mondja el – fordultam felé. – Most.
Marci nagyot nyelt.
– Anya… hat hónapja találkoztam a bácsival a boltban. Nem bírta elvinni a szatyrokat. Segítettem neki. Mesélte, hogy egyedül él, ritkán jár hozzá valaki. Eszembe jutott, hogy te mennyit dolgozol… és hogy milyen jó lenne segíteni másnak is. Aztán… megkérdeztem, adna-e nekem munkát.
– De miért? – kérdeztem alig hallhatóan.
A fiam szeme könnybe lábadt.
– Érted, anya. Hogy ne dolgozz annyit. Tudom, milyen nehéz neked. Azt akartam… hogy egyszer kevesebbet kelljen vállalnod. Össze akartam spórolni 1,5 milliót. Meg akartalak lepni.
Az idős úr mosolyogva bólintott.
– A fiú minden délután tanulás után jött, csak fél órára, órára. Minden fillért megérdemelt. Soha nem akart ingyen pénzt.
A torkom elszorult. A lábam remegett.
A fiam… titokban… három hónapon át… dolgozott azért, hogy nekem kicsit könnyebb legyen.
Átöleltem. Szorosabban, mint valaha.
– Nem kellett volna, kincsem. Nekem te vagy a legnagyobb ajándék.
Ő csak szipogott, és annyit mondott:
– Apa is ezt akarta volna.
Egy hét múlva az idős úr — aki bemutatkozott: Lajos bácsi — vacsorára hívott minket.
A hatalmas konyhában főztem a vacsorát, míg a kertben Marci játszott Lajos bácsi öreg labradorjával. A nevetését hallva úgy szorult össze a szívem, mintha évek óta először hallanám igazán felszabadultan.
Lajos bácsi egy ponton mellém lépett:
– Nagyon jó gyereket nevelt, tudja? – mondta.
– Próbálok mindent megtenni érte. De amióta Gábor meghalt… sokszor érzem úgy, hogy kevés vagyok – válaszoltam őszintén.
Lajos bácsi csendben végighallgatott. Aztán megszólalt:
– Segíteni szeretnék. Nem jótékonyság. Három hónapig a fiának én voltam a támasza a kertben. Engedje, hogy most én legyek a maguké egy kicsit.
– Nem kell… már így is sokat tett – tiltakoztam halkan.
Ő megrázta a fejét.
– Szeretnék egy alapot létrehozni Marcinak. A jövőjére. Tanulásra, egyetemre. Az én ajándékom lenne. Nem fogadok el visszautasítást.
Elsírtam magam.
Kint Marci nevetett, a kutya csaholt, az este halkan ült rá a kertre.
És hosszú évek után először azt éreztem:
Biztonságban vagyunk.
A cikknek az eleje!