A városból érkező mentők már csak a halált tudták megállapítani. Szívinfarktus. Váratlan. Végzetes.
Amikor Évához eljutott a hír, minden óvatosságot félredobva rohant a házhoz. De az ajtóban Natália állt, fekete ruhában, üveges tekintettel. Amint megpillantotta Évát, a szája megremegett.– Takarodj – suttogta jéghidegen. – Te ölted meg. Téged sosem bocsátok meg.
Éva hátrált, mint akit pofon csaptak. Nem maradt más, csak fájdalom és bűntudat.
A temetés napján Éva távol állt a gyászolóktól, egy fa mögé húzódva. Nem volt joga ott lenni. Amikor a tömeg kezdett széledni, Natália odament hozzá.– Tudod, mit tettem? – kérdezte gunyorosan. – Betettem a képedet a koporsóba. Hogy magával vigyen. Ha már úgyis egymásnak teremtettetek… most meglátjuk, nélküle hogyan bírod.
Éva elsápadt, a hangja remegett:– Miért? Miért ilyen kegyetlen?
Natália válasza sziszegve jött:– Mert gyűlöllek.
És elment.
Pár napig Éva ki sem mozdult a házból. Aztán megkapta az értesítést: az áthelyezést jóváhagyták. Csomagolt. Indulás előtt, hajnalban, el akart búcsúzni Gábortól – csendben, titokban. Elindult a temető felé.
Ahogy elsétált Gábor háza előtt, valami furcsa szagot érzett. Füst. Aztán meglátta: az egyik ablak réseiből sűrű szürke gomoly szivárgott.
– Natália! Gyerekek! Van ott valaki?! – dörömbölt az ajtón, de nem kapott választ. A füst sűrűsödött. Riadtan rohant a szomszédokhoz:– Tűz van! Segítsenek!
Aztán visszaszaladt, és mindenféle óvatosság nélkül betörte az ablakot. A füst szinte elnyelte, de bent megtalálta Katalint – eszméletlenül. Kiemelte az ablakon keresztül, átadta a szomszédoknak. Aztán visszament Jánosért. Őt is sikerült kimentenie.
Amint a gyerekek magukhoz tértek, Éva összeesett.
Kórházban ébredt. Az arca be volt kötözve, az égések fájtak. És ott állt mellette… Natália.
– Azért jöttem, hogy megköszönjem – mondta tompa hangon. – A gyerekeim életét mentetted meg. Soha nem bocsátom meg nektek azt, amit Gáborral tettetek. De ezt soha nem felejtem el.
Majd szinte keserűen tette hozzá:– A ház leégett. Elmegyünk innen. Visszaköltözöm anyámhoz. De legalább egy dologban örülhetek: a te szép arcod is elpusztult. Hallottam a nővérektől: csúf leszel. Senki férfi sem fog már rád nézni.
Aztán kivonult. És Éva csak nézett maga elé – könnyei hangtalanul folytak.
De amikor a nővér bejött, mosolyogva odasúgta:– Ne sírj, hősnőnk. Van okod élni. A gyermeket hordod a szíved alatt.
Éva felült.– Tessék?
– Igen. Terhes vagy. Gábor gyermekét várod.
És akkor – a bánat mellett – bekúszott a szívébe valami új. Valami egészen más.
Remény.
Több év telt el.
Egy napsütéses nyári reggelen Éva kézen fogva sétált egy kisfiúval a temető felé. A gyerek 3-4 éves lehetett, göndör, barna hajú, nagy, komoly szemű – tiszta Gábor.
Senki nem kérdezte, ki az apja. Mindenki tudta. És senki nem ítélkezett. A tűz után Éva a falu hőse lett. Az emberek elfogadták, megszerették, még ha csendesen is.
A kisfiú neve Gábor volt. Apja után. És Éva minden nap hálát adott a sorsnak – azért az egyetlen hónapért, amely örökre megváltoztatta az életét.
– Nézd csak – mutatott a sírra. – Ez volt az apukád. Bátor volt, jó ember. Te vagy az ő ajándéka.
A kis Gábor komolyan nézte a sírt. Majd Éva hajába túrt, és halkan megkérdezte:– Anya… ő most is hall minket?
Éva elmosolyodott, és könnyek csillogtak a szemében.– Igen, kicsim. Mindig figyel ránk.
És abban a pillanatban az ég egy pillanatra kitisztult, a nap fénye lágyan pergett végig az arcukon. Az élet – bármilyen kegyetlen – néha mégis igazságos tud lenni.
A cikknek az eleje!