Másnap este, mikor újra bekapcsolta a kamerát a telefonján, valami egészen más várt rá. A képernyőn Gábor sétált fel-alá a szobában. A férfi, aki elvileg haldoklott, most épp egy fiatal nőhöz hajolt, és suttogott a fülébe.
– Holnap vége. A butuska Valika mindent rám írat, és mi indulunk Tenerifére!
– A cég is?
– Már megvan a vevő. Holnap reggel már repülünk is.
Valentina remegő kézzel kapcsolta ki a felvételt.
– Nem. Ez nem lehet…
Valentina másnap reggel remegő kézzel fogta meg a kilincset, mikor belépett a kórterembe. Gábor csukott szemmel feküdt, mozdulatlanul. A papírok, amiket az ügyvéd hozott, ott hevertek az éjjeliszekrényen.
Amint megérezte jelenlétét, Gábor kinyitotta a szemét és elmosolyodott.
– Jó reggelt, szerelmem… Hogy vagy?
– Köszönöm, jól. – Valentina arcán semmi sem tükröződött. – Elhoztam a papírokat.
– Tényleg? – Gábor felült. – Azt hittem, még gondolkodsz rajta.
– Nincs min gondolkodnom. – Valentina az ügyvéd felé bólintott. – Mutasd a helyet, hol írjam alá.
Az ügyvéd, egy kopaszodó, negyvenes férfi, sietve elővette a papírokat, és az asztalra terítette őket.
– Itt, itt és itt… – mutatta sorban.
Valentina egy pillanatra Gábor szemébe nézett. Az férfi elfordította a tekintetét.
– Aláírtam. Most te jössz. – mondta csendesen.
Gábor megragadta a tollat, és gyors mozdulatokkal aláfirkantotta a nevét.
– Kész. – felsóhajtott. – Köszönöm, Valika… tudtam, hogy számíthatok rád.
– Igen. Mert szeretlek. – mosolygott Valentina, majd az ügyvédhez fordult. – Kísérd ki, kérlek. Beszélnem kell még a férjemmel.
Ahogy az ajtó becsukódott mögöttük, Valentina odalépett Gáborhoz, és leült mellé az ágy szélére.
– Mondd csak… és most? Elrepültök? Te meg a kis Marina?
Gábor arca elsápadt, mintha kísértetet látna.
– Te… te tudsz róla?
– Mindenről. – biccentett Valentina. – Láttalak, hallottalak. A kamerát én tettem fel. Ugye milyen érdekes dolog a technika?
– De… de akkor miért… miért írtad alá?
– Hogy lásd, milyen ostoba tudsz lenni, Gábor. Te aláírtad a saját válóperes papírjaidat és a lemondást minden vagyonról. Mindenről. A céget már tegnap új tulajdonosra írtam: egy civil alapítványra, ami gyermekeket segít. Kitti nevében.
– Mit beszélsz?
– A kis Kitti. A kislány a temetőből. Tudod, ki ő?
– Nem…
– A jövőm. Az, amit te akartál elvenni tőlem, ő visszaadta. Szeretetet. Őszinteséget. Hitet.
Gábor lihegve nézett rá, de a testében már nem volt erő a dühre.
– Te… nem teheted ezt velem…
– Már megtettem. És tudod mit? Nincs is füst. Nincs semmiféle sötét erő, ami rád telepedett volna, Gábor. Csak a kapzsiságod, a hazugságaid, a kétszínűséged. Az ölt meg téged – önmagadban.
Gábor a párnára dőlt, elcsendesedett. Valentina felegyenesedett, megigazította a kabátját, és elindult kifelé.
A folyosón Kitti várt rá, új, meleg kabátban, amit Valentina előző este vásárolt neki.
– Elmegyünk most? – kérdezte félénken.
– Igen, kicsim. Most már hazamegyünk.
– A ti házatokba?
– A miénkbe.
Epilógus – egy évvel később
A nap melegen sütött a Hűvösvölgyi családi ház teraszán. Valentina a hintaágyban ült, mellette Kitti tanult olvasni. A kutya az udvaron rohangált, a fák árnyékot vetettek a friss virágokkal teli kertre.
– Valentina néni?
– Igen, kicsim?
– Te tényleg az anyukám lettél?
Valentina könnyezve bólintott.
– Nem csak lettem. Már régen az voltam. Csak te akkor még nem tudtad.
– Akkor jó. Mert én sem akarok másikat.
A cikknek az eleje!