– A hölgy megszegte a protokollt – vágott közbe Mihály, meg sem nézve őket. – Ez belső ügy.
Kata lesütötte a szemét. A lábai remegtek, de nem ellenkezett. Tudta, hogy a szabályokat megszegte – de csak azért, hogy megmentsen egy gyermeket.
Amint becsukódott mögötte az iroda ajtaja, Mihály keresztbe font karral állt meg az íróasztala mögött.
– Tudod, miért vagy itt? – kérdezte hidegen.
– Igen – felelte Kata, halk, de határozott hangon. – Mert segítettem egy fuldokló gyereken.
– Mert elhagytad a kijelölt szekciódat – szólt vissza a férfi szárazon. – Mert pánikot keltettél. Mert nem vagy orvos, és ahelyett, hogy értesítetted volna a vezetőséget, önálló akcióba kezdtél.
– De a gyerek majdnem meghalt! – szólalt meg Kata, a hangja megremegett. – Nem volt időm engedélyt kérni!
Mihály továbbra is nyugodtnak tűnt, de a szeme villant.
– Ez nem ment fel a felelősség alól. A „Bohémia” nem mentőszolgálat. Ez egy luxusétterem, ahol az emberek nyugodtan szeretnének étkezni, nem drámák közepébe csöppenni.
– Ha nem tettem volna semmit, a kislány meghalhatott volna… – Kata hangja elcsuklott.
– És ez nem a te dolgod volt – vágta rá Mihály. – Az eljárás egyértelmű. Ilyen esetben a személyzet azonnal értesíti az ügyeletes vezetőt, nem rohan odasprintelni, mint valami hősjelölt.
– Ön szerint inkább álljak ott és nézzem végig, ahogy egy ötéves meghal? – kérdezte Kata keserűen.
– A kérdés nem ez – Mihály megkerülte az asztalt. – A kérdés az, hogy engedetlen voltál. És én nem tudok együtt dolgozni valakivel, aki figyelmen kívül hagyja a szabályokat.
Csend lett.
A lány torka összeszorult. Tudta, hogy ennyi volt. Mihály már döntött.
– Vedd fel a holmijaidat. És menj – mondta halkan, de határozottan. – Ez nem a te helyed többé.
Kata nem válaszolt. Csak bólintott, mintha egy álomból ébredne. De ez nem álom volt. Ez volt a valóság.
Mire kiért az irodából, a vendégek már elmentek. Tamara és Gábor döbbenten nézték, de Kata nem akarta, hogy lássák rajta az összeomlást. A személyzeti öltözőben összeszedte a néhány személyes tárgyát: a kulcsait, a noteszét, a nyakláncot, amit az anyukájától kapott még az első munkanapján.
A könnyei csak akkor buggyantak ki, amikor kilépett az étterem hátsó ajtaján.
Másnap kora reggel visszament, hogy elhozza a maradék dolgait. Remélte, hogy még senki nincs bent.
Csend volt, az étterem még aludt. A csillárok halványan pislákoltak, a márvány hideg volt, a virágillat szinte gúnyosan elegáns. Kata szinte lábujjhegyen lopakodott a személyzeti öltözőbe.
Épp a szekrényét zárta le, amikor meghallotta a bejárati ajtó csengését.
Először azt hitte, csak képzelődik. De aztán hangokat hallott. Lépteket. Egy ismerős női hang csendült fel:
– Kata? Ön az?
Megfordult – és ott állt a család. A kislány, az édesanyja és az apuka. Együtt. A gyerek kezében plüssmackó, az arcán ragyogó mosoly.
– Jó ég… – Kata suttogta.
– Ön még itt van! – lépett oda az anya, megölelte. – Hála Istennek, elértük!
Kata csak dadogott:– Csak a dolgaimért jöttem… már nem dolgozom itt.
A szülők arcán döbbenet.– Nem? – kérdezte az apuka. – De… hát miért? Csak nem…?
– Igen – felelte Kata, lesütött tekintettel. – Kirúgott… mert megszegtem a szabályokat.
Az anya döbbenten a szája elé kapta a kezét.– Ez… ez elképesztő!
Az apa felháborodva nézett körbe.– Ezt nem hagyjuk annyiban!
– Kérem, ne… csak szeretnék… elmenni… – rebegte Kata.
– Nem. Ezt helyre kell hozni – jelentette ki az anya, és már indult is befelé. A férje követte, a kislány kezét fogva, aki csak annyit mondott halkan Katának:
– Szeretlek.
Kata mozdulni sem tudott. Olyan volt, mintha a földhöz nőtt volna.
A vendégtérbe érve a család épp Mihállyal találkozott, aki épp a nyakkendőjét igazgatta, mintha semmi nem történt volna. Ám amikor meglátta a haragos tekintetű szülőket, megállt.
– Jó reggelt. Miben segíthetek? – kérdezte udvarias mosollyal.
– Ön kirúgta azt a lányt, aki megmentette a lányunk életét – kezdte az anya, élesen, de határozottan.
Mihály arca megfeszült.
– Nézze, hölgyem, itt protokoll van. A vendégek nyugalma az elsődleges...
– A lányunk meghalt volna! – kiáltott fel az apa. – Hála Katának, most itt van. Ön szerint mi fontosabb – a nyugalom vagy az élet?
A vita közben több dolgozó is besétált – köztük Tamara és Gábor is, akik döbbenten hallgatták a szóváltást.
És akkor… belépett egy idős férfi. Ősz haja volt, finom öltöny, arca bölcs és határozott. Ő volt Seres Iván, az étterem tulajdonosa. Ritkán járt be, de most valamiért megjelent.
– Mi történik itt? – kérdezte komolyan.
A szülők felé fordultak. Az anya odalépett, és elmondta az egész történetet.
Iván végighallgatta, majd Mihály felé fordult.
– Mihály, igaz ez?
– Nos, igen, de… – Mihály próbált magyarázkodni, de Iván leintette.
– Kata, igaz, amit hallottam? – kérdezte most tőle.
– Igen… – felelte Kata remegő hangon. – Csak segíteni akartam…
Iván bólintott.– Akkor... egy dolgot mondok: köszönöm.
Mihály sápadtan állt. Iván folytatta:
– Kata, mától visszaveszlek. Nem csak visszaveszlek… hanem elő is léptetlek. Te leszel a főfelszolgáló.
Kata szeme megtelt könnyekkel. Tamara ujjongva ölelte meg.
– Mindig is tudtam, hogy különleges vagy, kicsim!
Iván Mihályhoz fordult:
– És te? Elfelejtetted, hogy emberség nélkül ez a hely csak üres márvány és kristály? El kell gondolkodnom a jövődről ebben a csapatban.
A szülők hálásan kezet fogtak Katával.
De a legnagyobb meglepetés csak ezután jött.
Pár héttel később Kata levelet kapott egy magánklinikától: valaki teljes egészében kifizette a tanulmányait.
A borítékban csak ennyi állt kézzel írva:
„Most már tényleg segíthetsz másokon is – minden nap. Köszönjük, hogy megmentetted a lányunkat.”
Kata ekkor már tudta, hogy a világon mégiscsak van igazság.
A cikknek az eleje!