Kelj fel azonnal, egy óra múlva itt a vendégsereg!" – ordította az anyós, aki úgy döntött, partit rendez... a menyének lakásában. De amikor Marianna felkelt, az anyós ELÁJULT a látványtól...

Marianna megint álomba zuhant. Olyan volt, mintha egy sűrű, ragacsos masszába merülne. Hol forró szirupban úszott, hol jeges vízben. Egyszerre volt fázós és lázas. A teste elolvadt, a gondolatai pedig össze-vissza cikáztak: rémálmokból Excel-táblákba, a számok egymásba csúsztak, mint valami elrontott képlet.

És a háttérben egy furcsa zaj… tompa, mintha víz alól hallatszana.

A következő pillanatban jéghideg víz zúdult rá – szó szerint.

Mintha valaki egy horgot akasztott volna belé, és hirtelen kirántotta volna. Azonnal felhangzott egy nyers, ideges hang:

– "Te mit alszol még?"

Marianna nehezen nyitotta ki a szemét. Fölé hajolt az anyósa. Ahogy mindig, most is összeszorított szájjal, ökölbe szorított kézzel állt fölötte – egyáltalán nem úgy nézett ki, mint aki aggódik érte.

De már mondta is:

– "Kelj már fel végre, mondom! Egy óra múlva jönnek a vendégek! Takarítani kell, főzni, rendet rakni!"

Marianna csak nézett rá. A szemében nem volt sem harag, sem pánik – csak végtelen fáradtság. Második napja feküdt le gyengén, erőtlenül. Még a férje, László is békén hagyta – látta, hogy a felesége rosszul van.

Estére mindig 39-40 fokos láza lett. Ételt sem tudott készíteni – enni sem bírt. Csak teát kortyolgatott.

– "Vendégek? Komolyan? Nekem most is 39 fokos lázam van…" – nyögte Marianna halkan, alig hallhatóan.

– "Milyen láz? Ugyan már, ne színészkedj! Ne is próbálj elbliccelni, kislány!" – fortyant fel az anyós, Szalayné Ilona. Mint mindig, most is biztos volt benne, hogy a meny csak megjátssza magát, hogy elkerülje a feladatokat.

Ilona szerint Marianna nem volt méltó a fiához.

– "Az én fiam megérdemelt volna egy rendes nőt. Nem egy ilyen lusta, nyavalygós menyecskét, aki egész nap csak heverészik."

Marianna ezt már annyiszor hallotta, hogy szinte kívülről tudta a monológot. De most már nem volt ereje se vitatkozni, se dühöngeni. A legjobb, amit tehetett, hogy megpróbálta elkerülni az összeomlást – szó szerint.

Ilona mindig így jött: előzetes bejelentés nélkül, ajtónyitás után rögtön vádaskodással kezdett. Mintha direkt keresné, hogy mibe köthet bele. És ez alkalommal is hozott magával valami társaságot – és természetesen nem az ő lakásában, hanem Mariannáéknál akarta levezényelni a találkozót.

Ő és László nemrég vásároltak egy kis lakást, hitelből, hosszú évek takarékoskodása után. Átgondolt döntés volt: alaposan körüljárták a lehetőségeket, megnézték a környéket, a munkahely közelségét – minden szempontból jó döntés volt.

Ilona viszont sosem értett egyet ezzel.

– "Ugyan már, mi szükség van hitelre? Jöjjetek inkább hozzám! Én úgysem használom ki a nappalit. Spóroljatok, aztán majd egyszer vesztek valamit rendesen, készpénzért."

És amikor meghallotta az árát, amit a fiatalok a lakásért fizettek, egyenesen kiakadt:

– "Ennyi pénzt egy ilyen kis lyukért? Bolondok vagytok!"

Marianna sosem felejti el azt a nézést.