Marianna próbált felkelni, de úgy érezte, mintha a saját teste ellenállna.
– "Nem megy… gyenge vagyok… fáj minden porcikám…" – suttogta, miközben lassan az ágy szélére kúszott.
Ilona persze ezt sem hagyta szó nélkül.
– "Persze! A nagy semmittevésben elfáradtál! Bezzeg az én időmben egy nő három gyereket nevelt, dolgozott, főzött, takarított, és soha nem panaszkodott!"
– "Ilona néni, kérem… én nem bírnám most…" – szólt be halkan Marianna a fürdőből, miközben hideg vízzel próbálta lehűteni magát.
Ilona eközben már a nappaliban járkált fel-alá, és telefonált.
– "Laci, fiam! Anyád vagyok, vedd fel már!" – csipogta a mobiljába, majd amikor végre sikerült elérnie a fiát, már ömlött belőle a panaszáradat.
– "Nem igaz, hogy ilyen nőt vettél el! Haldoklik, azt mondja, de közben csak fekszik, mint egy kolonc. Mi lesz a vendégekkel?!"
László a munkahelyén próbált koncentrálni a képernyőre, de már remegett a keze. Tudta, hogy anyja túlzásba viszi, de most a feleségét is féltette.
– "Anya, menj haza, kérlek. Mari beteg. Tényleg. Már tegnap is alig bírt beszélni."
– "Haza? Mikor már mindenki jön?! Micsoda szégyen lenne visszamondani! Én már kihívtam a Borikát, meg az Emeséék is úton vannak!"
Közben Marianna kijött a fürdőből. Elhaladt az anyósa mellett, de egy szót sem szólt. Csendben odament a nappalihoz, ahol az étkezőasztal állt. Levette róla a műanyag terítőt, betekerte magát vele, leült a földre, és elkezdett sírni.
Ez volt az a pillanat, amikor Ilona végre elhallgatott.
– "Mi van veled, lányom…?" – kérdezte döbbenten.
– "Semmi, csak szégyellem magam. Hogy hagyom magam így megalázni. Beteg vagyok, de még így is kevés vagyok neked. De tudod mit? Nem érdekel. Ülj le, tálalj, vendégeld meg őket. Használj, amit akarsz, vidd a lakást is, ha úgy gondolod!"
Ilona döbbenten állt. Soha nem látta ilyen megtörtnek, ilyen dühösnek és egyben ilyen őszintének ezt a lányt.
Ebben a pillanatban csengettek.
– "Na, tessék…" – sóhajtotta Marianna. – "Jöttek. A vendégek."
De Ilona nem nyitott ajtót. Csak állt, némán, mint akit fejbe vágtak.
A csengő újra megszólalt. Marianna feltápászkodott, odabotorkált az ajtóhoz, és kinyitotta. Az ajtóban egy idős házaspár állt – Ilona unokatestvérei, akikkel régen is csak ünnepekkor találkozott.
– "Szia Ilonka! Mi már itt vagyunk!" – mosolygott Borika.
De Ilona nem felelt. Marianna csak annyit mondott:
– "Jó napot kívánok. Kérem, bocsássanak meg… de most nem alkalmas az időpont. Én beteg vagyok, és a férjem sincs itthon. Talán majd máskor…"
A házaspár meglepődött, majd zavartan bólintottak és visszafordultak.
Amikor az ajtó becsukódott, Ilona végre megszólalt:
– "Mari… én… nem tudtam, hogy ennyire rosszul vagy."
– "Mert soha nem kérdezed. Csak parancsolsz. Mint egy tábornok."
Ilona leült a kanapéra, némán.
Ez volt az első nap, hogy nem volt hangos.
Este, amikor László hazaért, csend volt a lakásban. Ilona mosogatott. Marianna a kanapén feküdt, betakarva. A férje odament hozzá, megsimogatta a homlokát.
– "Látom, végre pihenhetsz..."
Marianna elmosolyodott.
Ilona pedig, a háttérből halkan megszólalt:
– "Főztem egy kis húslevest. Ha meggyógyulsz… talán majd ketten is meginhatjuk egyszer."
Marianna csak annyit felelt:
– "Köszönöm, Ilona néni. Ez most jól esett."
És ez volt az első nap, hogy valami megváltozott közöttük.
A cikknek az eleje!