Még most is emlékszem, amikor először találkoztam Krisztinával. Egy menő pesti kávézóban találkoztunk, ahol a falakat nyers beton borította, minden asztalon drága, de apró virágcsokrok álltak, és a kávé ára több volt, mint otthon egy heti kenyér. Tíz percet késett, hófehér, hibátlan blézerben lépett be, és még csak bocsánatot sem kért. Kezet nyújtott ölelés helyett, és egyszer sem kérdezte meg, hogy vagyok.
A fiam, Márk, aki egyébként mindig kissé zárkózott volt, most úgy mosolygott rá, mintha a Nap sütött volna be a helyiségbe. Szinte ittam a látványt, ahogy minden szavát magába szívta, amikor Krisztina galériamegnyitókról, lakberendezésről és valami „tudatos élettérről” beszélt. Krisztina elegáns, céltudatos és kimért nő volt.
De egyetlen egyszer sem hozta szóba Áront – az unokámat, Márk kisfiát az első házasságából. Akkoriban Áron öt éves volt, és az anyja halála óta nálam lakott. Visszahúzódó kisfiú volt, nagy barna szemekkel, akik mögött mindig ott lapult egy csendes szomorúság. Legtöbbször egy dinoszauruszt vagy mesekönyvet szorongatott, mintha az lett volna a pajzsa a világ ellen.
Az, hogy Krisztina egyetlen kérdést sem tett fel róla, vagy legalább annyit, hogy „hogy van a kisfiú?”, mélyen bántott.
Amikor Márk egy vacsorán közölte, hogy eljegyezték egymást, nem ugrottam fel örömömben. Az első gondolatom inkább ez volt:
– És Áronnal mennyit találkozik?
Krisztina csak egy pillanatra villantott fel egy erőltetett mosolyt.
– Hát… alkalmazkodunk. Ez egy folyamat – mondta, és kortyolt egyet a borából.
Ez volt az első vészjelzés. Akkor még nem firtattam, de utólag tudom: kellett volna.
Az esküvő előtti hónapok
Az előkészületek teljes káoszban teltek: ruhapróbák, virágkötők, ülésrend… és Áronról egyetlen szó sem esett. Nem volt szerepe a szertartáson, a meghívón sem szerepelt a neve.
Két héttel a nagy nap előtt meghívtam Krisztinát teára. Úgy gondoltam, talán velem könnyebben megnyílik, és megérti, mennyire fontos Áron a családunknak.
Makulátlan fehér blúzban jött, minden mozdulata kimért volt.
– Szóval – kezdtem óvatosan –, milyen szerepet szánsz Áronnak az esküvőn?
Egy pillanatra megállt a kezében a teáscsésze, majd elmosolyodott.
– Ez… nem igazán gyerekbarát esemény – mondta könnyed hangon.
– Egy esküvő nem éjszakai klub, Krisztina. Ő öt éves. És a vőlegényed fia.
A mosolya egy pillanatra megingott.
– Igen, ő Márk fia… nem az enyém.
Nem tudtam, jól hallottam-e.
– Nem utálom a gyerekeket – folytatta. – Csak… nem vagyok kész arra, hogy teljes állású mostohaanya legyek. Megbeszéltük Márkkal, hogy Áron nálad marad, mert szükségünk van a saját terünkre. Mindenkinek így a jobb.
– Csak épp Áronnak nem – vágtam közbe.
Nevetett, mintha túlreagálnám.
– Úgysem fog emlékezni erre a napra. Öt éves.
– Arra viszont biztos emlékezni fog, hogy kihagyták valamiből – mondtam halkan. – Az ilyen dolgok mindig nyomot hagynak.
Krisztina hangja éles lett:
– Ez a mi esküvőnk, és nem fogom feláldozni a tökéletes képeket vagy a hangulatot egy olyan gyerek miatt, akit alig ismerek.
Onnantól nem mondtam többet.
De akkor eldöntöttem: ha kell, én fogom megmutatni mindenkinek, ki is Krisztina valójában.
Az esküvő reggelén én öltöztettem fel Áront.Szürke kis öltönyben, tengerészkék nyakkendővel úgy állt ott, mintha egy mesekönyv lovagja lenne. Lehajoltam, hogy bekössem a cipőfűzőjét, mire elővett egy apró csokor virágot a kezéből.
– Ezt Krisztina néninek akarom adni – suttogta. – Hogy tudja, boldog vagyok, hogy ő lesz az új anyukám.
Majdnem azt mondtam neki, hogy ne tegye… hogy ne pazarolja a szeretetét valakire, aki nem becsüli.De lenyeltem a szavakat. Megcsókoltam a homlokát, és csak ennyit mondtam:
– Te vagy a legkedvesebb kisfiú a világon.
Amikor megérkeztünk a helyszínre, Krisztina azonnal kiszúrt minket. Az arcán semmi változás, de a szeme… mintha egy pillanatra megkeményedett volna. Gyors léptekkel odajött, félrehívott.
– Miért van itt? – suttogta élesen.
– Az apjáért – feleltem nyugodtan.
– Megbeszéltük – mondta dühösen. – Nem hozod el.
– Te mondtad, hogy nem akarod itt látni. Én nem ígértem semmit.
– Ez nem gyerekzsúr, hanem az én napom! – sziszegte.
– És ő Márk fia. Ez a nap az övé is, akár tetszik, akár nem.
Krisztina karba fonta a kezét.
– Ne várd, hogy fotókon is szerepeljen. Nem fogom úgy tenni, mintha része lenne ennek a történetnek.
Csak mosolyogtam.
Nem tudta, hogy hetekkel korábban felbéreltem egy második fotóst. Nem volt a hivatalos stáb része, vendégnek álcázta magát. Egyetlen feladata volt: megörökíteni azokat a pillanatokat, amiket Krisztina sosem akarna látni a nagy nap dokumentációjában.
Láttam, ahogy a fotós lencséjén keresztül megmarad minden fontos részlet:Áron, ahogy megfogja az apja kezét. Márk, ahogy leporolja a kisfia zakóját. Egy közös mosoly, egy halk szó, egy apró ölelés.
De ott volt Krisztina is: ahogy összeszűkül a szeme, amikor Áron túl hangosan nevet. Ahogy mereven áll, amikor a fiú odamegy hozzá. Ahogy két ujjal veszi el a virágcsokrot, mintha egy rongydarab lenne.
A ceremónia után Áront odavittem Márkhoz a fotózáshoz. Semmi dráma, csak egy csendes, apa–fia kép.
De Krisztina meglátta, és dühösen odarohant.
– Nem! – szólt rá keményen. – Nem lesz rajta a képeken.
– Csak egyetlen közös fotó – kérleltem.
– Nem az én gyerekem! – csattant fel olyan hangosan, hogy a koszorúslányok is odanéztek. – Vidd el innen!
Félrehívtam.
– Most már a mostohaanyja vagy – mondtam halkan. – Ez együtt jár a házassággal.
– Erre nem írtam alá – vágta rá. – Én Márkkal akartam lenni. Nélküle.
Hosszan néztem rá.
– Ha valakit választasz, nem válogathatsz, melyik részét akarod megtartani.
Amikor eljött a pohárköszöntők ideje, mindenki csendben figyelt. Felálltam, a poharamat felemeltem, és egyenesen Krisztinára néztem.
– Krisztinára – kezdtem –, akit soha nem neveztem a lányomnak… de remélem, ma megtanulja, hogy a család nem egy gondosan szerkesztett fotóalbum. Családot nem lehet retusálni, kivágni vagy szelektálni. A család történetből, szeretetből és olyan gyerekekből áll, akik az anyjukat hiányolják, és csak egy helyet keresnek, ahol szeretik őket.
A teremben jeges csend lett. Krisztina szorította a pezsgőspoharát, lassan pislogott, de nem szólt.
Áron ekkor odalépett hozzá, megrángatta a ruháját.
– Krisztina néni, nagyon szép vagy – mondta félénken. – Olyan boldog vagyok, hogy most te leszel az új anyukám.
Krisztina nem válaszolt. Csak bólintott, és úgy simogatta meg a fejét, mint egy idegen kutyát. Áron átnyújtotta neki a kis virágcsokrot. Ő két ujjal fogta meg, mintha nedves rongy lett volna.
Láttam. És a kamera is látta.
A leleplezés
Hónapokkal később, amikor a por már leülepedett, átadtam Márknak egy ezüstpapírba csomagolt fotóalbumot. Nem mondtam semmit, csak letettem elé az asztalra.
Lassan, oldalról oldalra végignézte a képeket. Az elsőn Áron és ő nevetnek, a következőn Krisztina arca feszült, amikor a fiú odamegy hozzá. Aztán az a pillanat, amikor Krisztina két ujjal veszi el a virágot.
Amikor becsukta az albumot, sápadt volt.
– Utálja… – suttogta. – Utálja a fiamat.
Hosszú ideig ült csendben. Újra kinyitotta az albumot, visszalapozott. Mintha abban reménykedne, hogy másodszor nézve a képeket, mást fog látni.
– Egész idő alatt azt hittem, csak időre van szüksége – mondta végül. – Azt hittem, majd megszereti. De nem lehetek valakivel, aki nem szereti Áront úgy, ahogy én.
A hónap végére elváltak.
Egy új kezdet
Áron sosem kérdezte, hová tűnt Krisztina. Nem hiányzott neki, nem kötődött hozzá. Neki csak az számított, hogy egy nap az apja érte jött, és elköltöztek egy kisebb házba – kopott parkettával, össze nem illő függönyökkel, de hatalmas udvarral, ahol bármi lehetségesnek tűnt.
– Apa, ez azt jelenti, hogy most már átjöhetek ide? – kérdezte reménykedve.
Márk mosolygott, magához húzta.
– Nem, kisfiam. Ez azt jelenti, hogy mostantól itt élünk együtt.
És Áronnak ennyi elég volt.
Esténként takaróvárat építettek, kisautókat versenyeztettek a nappaliban, és együtt készítettek odaégett melegszendvicset, amin jót nevettek. A ház megtelt nevetéssel – igazi, felszabadult nevetéssel, ami minden szobában visszhangzott.
Néha a kamera nem hazudik.Néha megmutatja, mi nem a szeretet.És néha segít megtalálni, mi az igazi.