Mivel már alig látott a víztől, Ilonka néni meglátta a legközelebbi nyitva tartó helyet: egy neves, luxus kávézó, a „Café Art Nouveau”, amely a híresek, gazdagok és politikusok törzshelyeként volt ismert. Megpróbált belépni, ám az ajtóban álló, öltönyös portás rögtön megállította.

– „Hölgyem, ez egy exkluzív vendéglátóhely. Csak előzetes foglalással lehet belépni.” – mondta kimért hangon, majd végigmérte Ilonka nénit az elázott kabátjában és szakadozott kézitáskájával. – „Amúgy sem hiszem, hogy meg tudná engedni magának a fogyasztást itt.” – tette hozzá félhangosan.

Ilonka néni elsápadt, de próbálta megőrizni méltóságát.

– „Hívja ide legyen szíves az üzletvezetőt.”

Nem sokkal később megjelent a kávézó menedzsere, Simon, akinek névtábláján arany betűkkel díszelgett a „vezető üzletvezető” titulus.

– „Asszonyom, jelenleg több mint száz vendég van bent. Nem tudunk csak úgy beengedni akárkit. Kérem, ne raboljuk egymás idejét, távozzon.”

– „Nem akarok semmi különöset. Csak beállnék a sarokba, míg eláll az eső. Rendelek is valamit, ha kell.”

Simon végigmérte a nőt, és megrázta a fejét.

– „Úgy néz ki, mint egy hajléktalan. Ezzel csak elriasztaná a vendégeinket.”

Ilonka néni szótlanul elsétált. Az eső egyre jobban verte az arcát, de már nemcsak a víz, hanem a megaláztatás könnyei is keveredtek a bőrén.

A vendég, akit nem lehetett kizárni

Másnap reggel Simon korán ért be a munkába, mivel a tulajdonos, Balázs úr, már ott várta.

– „Ma különleges vendégeink lesznek.” – mondta Balázs komolyan. – „Egy régi barátom és a felesége jönnek, és talán meg is veszik a helyet. Minden legyen tökéletes.”

Simon gyors eligazítást tartott a személyzetnek: fehér ing, tökéletes terítés, hibátlan felszolgálás. Este, amikor az említett vendégek megérkeztek, Balázs odahívta Simont az asztalhoz.

– „Szeretném bemutatni a menedzserünket. Simon kiváló szakember – figyelmes, udvarias és szívélyes.”

Az elegánsan öltözött nő Simonra nézett, halvány mosollyal az arcán.

– „Valóban. Pont olyannak tűnik, mint amilyennek leírta.”

Simon egy pillanat alatt elfehéredett. Az asztalnál ülő nő nem volt más, mint Ilonka néni, a tegnapi „zavargó”, akit ő maga dobott ki a viharban. Az arca megremegett, mintha gyomorszájon vágták volna.

– „Remek a hely, csodás a személyzet. A férjemmel eldöntöttük, hogy megvesszük a kávézót.” – mondta Ilonka, majd udvariasan visszafordult a férjéhez.

Simon dermedten állt, mint akit gúzsba kötöttek. Balázs viszont boldogan kezet rázott a házaspárral.

Két nappal később Ilonka néni és férje, Miklós bácsi már aktívan részt vettek a hely működtetésében. Megfigyelték a személyzetet, megismerték a folyamatokat.

Ilonka néni odalépett Simonhoz:

– „Simon, megbeszéltük a férjemmel. Lemondjuk a menedzseri pozíciódat. Ez nem bosszú, csak szeretnénk, ha megtanulnád: így nem bánunk senkivel. Mostantól felszolgálóként dolgozol.”

Simon kapott egy kötényt és egy tálcát. Egy darabig senkinek sem szólt semmit. Égett az arca a szégyentől, de tudta, megérdemli.

Pár nappal később egy idős asszony lépett be a kávézóba. Szegényesen öltözött, reszketett. Leült, kért egy meleg teát és egy szendvicset. Evés után Simon vitte ki a számlát.

– „Jaj, édes fiam, úgy tűnik, otthon hagytam a pénztárcám. Ha kell, elmosogatok vagy összepakolok, de valahogy visszafizetem.”

Simon elmosolyodott.

– „Ne aggódjon, nagymama. Ezt én állom. Néha segíteni kell egymáson.”

– „Köszönöm… Te jó ember vagy. Szerintem újra menedzser leszel.”

Simon meglepődött. Mégis honnan tudhatja? Ekkor lépett oda Ilonka néni.

– „Ő a barátnőm. Próbára tettünk. És örömmel jelentem ki: kiálltad a próbát. Holnaptól visszakapod a pozíciódat.”

Simon szinte sírt a meghatottságtól.

– „Köszönöm. Ezt sosem fogom elfelejteni.”

Innentől Simon más emberként dolgozott. Türelmesen bánva mindenkivel, örömmel szolgált ki, figyelt a részletekre. A Café Art Nouveau sosem volt még ennyire sikeres. Mert ahol szív is van a kávé mellé – ott az íz is más.