Amióta az eszemet tudom, anya és én mindig egymás mellett álltunk. Nem volt testvérem, és apám már kiskoromban eltűnt az életünkből, így ketten küzdöttünk meg minden viharral. Ő volt a legjobb barátom, a bizalmasom, a társam minden bolondságban. Ha esett az eső, piknikeztünk a nappaliban, ő csomagolta a „tízórait”, és mesélt addig, amíg újra el nem aludtam mellette.

– „Te vagy a legjobb barátom, Zsófikám” – mondogatta gyakran.– „Te is nekem, anya” – válaszoltam, és ez így is volt.

Ha valami öröm ért, ő volt az első, akit felhívtam, ha pedig baj volt, az ő vállán sírtam ki magam. Az érettségi évében jött a következő nagy csapás: apám, aki addig is csak hébe-hóba tűnt fel, végleg kilépett az életünkből.

– „Az ő vesztesége” – mondta anya, miközben szorosan átölelt. – „Nincs szükségünk olyanokra, akik nem akarnak itt lenni.”

Két évig tényleg csak mi voltunk egymásnak. A helyi főiskolát választottam, hogy közel maradjak hozzá. Szombat reggelente palacsintát sütöttünk, csütörtök esténként filmeket néztünk. Volt egy közös ritmusunk, ami megnyugtatott minket.

Aztán megismerkedett Dénessel. Egy olvasókörben találkoztak, és anya újra mosolygott úgy, ahogy már régen nem láttam.– „Jól néz ki” – jegyeztem meg egy harmadik randi után. – „És látom rajtad, hogy boldoggá tesz.”

Dénes ötvenes, frissen elvált, elegáns, pénzügyi területen dolgozott. Eleinte velem is kedves volt.– „Nem akarok apát helyettesíteni” – mondta vacsoránál. – „Csak szeretnék része lenni annak a szép életnek, amit ti ketten felépítettetek.”

Nyolc hónappal később eljegyezték egymást. Az esküvőn anya ragyogott a krémszínű ruhájában, Dénes pedig úgy tűnt, mindent megtesz érte. Az első évük szépen telt, hárman együtt alakítottunk ki új szokásokat.

Aztán apró dolgok kezdtek zavarni. Ha anya és én régi emlékeinkről beszélgettünk, Dénes témát váltott. Ha váratlanul beugrottam, megjegyezte:– „Adj egy kis teret nekünk, Zsófi.”

Egy este, amikor azt hitték, már elmentem, hallottam, ahogy Dénes azt mondja:– „Nem gondolod, hogy a lányodnak ideje lenne kicsit önállóbbnak lennie?”– „Mindig is önálló volt” – felelte anya, de a hangja bizonytalan volt.

A családi fotóink lassan eltűntek a polcokról, helyüket az esküvői képek és hármunk beállított fotói vették át, mindig úgy, hogy Dénes állt középen. Ha ezt szóvá tettem, anya csak vállat vont:– „Csak próbálja otthonosabbá tenni a házat, drágám.”

Egyik nap anya felhívott munka közben.– „Kislányom, elkísérnél ma a rendelőbe? Találtak valamit a vizsgálaton.”

Három éve egyszer már legyőzte a mellrákot, de most Dr. Márton komoly arccal mondta:– „Ez agresszívebb, és sajnos átterjedt a nyirokcsomókra is. Azonnal cselekednünk kell.”

Anya kezét szorítottam, Dénes a másik oldalról kérdezgette a kezelésekről. Este hárman ültünk az asztalnál.– „Felvesszük a harcot” – mondta Dénes magabiztosan.– „Félek” – suttogta anya.– „Együtt végigcsináljuk” – mondtam, és akkor még hittem is benne.

Eleinte minden kezelésre elkísértem, főztem neki a kedvenc leveseit, rendben tartottam a házat. Aztán egy este Dénes félrehívott:– „Talán jobb lenne, ha ezután én vinném az orvoshoz. Téged nagyon megvisel, és neki sem jó, ha téged is vigasztalnia kell.”

– „De hát én vagyok a lánya…” – mondtam felháborodva.– „Tudom. De így könnyebb lenne neki.”

A szavai belém martak, de végül engedtem. Onnantól kezdve az orvosi vizsgálatokra már nem mehettem. Próbáltam más módon segíteni: minden nap meglátogattam, vittem neki a kedvenc süteményét, filmeket néztünk, beszélgettünk.

Csakhogy Dénes egyre többször állt a közelben, és megjegyezte:– „Talán hagyd most pihenni, Zsófi.”

Még akkor is, amikor anya láthatóan élvezte a társaságomat. Lassan a látogatásaim is rövidültek. Most már tudom, hogy ez volt a terv: lassan eltávolítani minket egymástól.

Ahogy telt az idő, anya állapota romlott. A kezelések nem hatottak, egyre többet aludt, sokat fogyott. Egy vizsgálat után Dénes közölte:– „Az orvos szerint ideje hospice ellátáson gondolkodni.”

Két héttel később anyát kórházba vitték. Amikor először mentem, Dénes megállított:– „Túl gyenge most a látogatókhoz.”– „Nem vagyok látogató. A lánya vagyok.”– „A nővérek szerint felzaklatod.”

Másnap virágot vittem, de a nővér az ajtóban állt:– „Sajnálom, a mostohaapja kifejezetten megtiltotta, hogy bejöjjön.”

Innen fog majd indulni a folytatás, amikor már a kórházban sem engedik be, és elérkezünk ahhoz a ponthoz, hogy az anya halála után egy váratlan örökség és egy levél mindent megváltoztat.

Másnap reggel már a kórház előtt vártam, mielőtt a látogatási idő kezdődött volna. Azt reméltem, talán, ha időben ott vagyok, nem lesz kifogás. De amint a nővérpult közelébe értem, egy szigorú tekintetű asszony megállított.

– „Ön Zsófia, igaz?” – kérdezte.– „Igen. Az anyukám, Varga Katalin… itt fekszik.”– „Tudom. De… sajnálom. A mostohaapja tegnap este egyértelmű utasítást adott, hogy ne engedjük be.”

– „Ez nevetséges!” – csattantam fel. – „Ő az anyám! Jogom van mellette lenni!”– „Nézze, én csak az utasításokat követem” – mondta a nővér óvatosan. – „Azt mondta, az édesanyja nem akar így látni, és pihenésre van szüksége.”

A torkomban gombóc nőtt. – „És ha hazudik? És ha csak magától tilt el tőlem?”– „Erre én nem tudok válaszolni… kérem, hívja fel őt.”

Felhívtam Dénest, aki szokás szerint nyugodt, hideg hangon válaszolt.– „Zsófi, anyád kérte, hogy korlátozzam a látogatókat.”– „Ez nem igaz! Ő sosem tenne ilyet velem!”– „Túl érzelmes vagy. Nem akarja, hogy így emlékezz rá.”