– „Ez hülyeség!” – kiabáltam. – „Nem vagyok látogató, hanem a lánya!”– „Nyugodj le. Tudom, hogy nehéz, de ez az ő kívánsága.”
Letettem a telefont, de legbelül tudtam, hogy hazudik. Anya soha nem tiltana el magától.
Az elkövetkező napokban újra és újra próbálkoztam. Elmentem a kórházba reggel, délben, este – mindig elutasítottak. Öt nap telt el úgy, hogy nem láttam őt.
Az utolsó alkalommal kétségbeesetten próbáltam felosonni a lépcsőn, kikerülve a főbejáratot. Már csak pár méterre voltam a szobájától, amikor egy nővér a karomra tette a kezét.– „Asszonyom, el kell mennie. Kérem, ne nehezítse meg a helyzetet.”– „Csak öt percet kérek! Ő az anyám!” – könyörögtem.– „A mostohaapja szó szerint megtiltotta. Ha nem távozik, biztonsági őrt kell hívnom.”
Onnan, ahol álltam, résnyire nyitva volt az ajtó. Láttam az ágyban fekvő alakját – olyan kicsi és törékeny volt. Legszívesebben áttörtem volna a nővért, de tudtam, hogy ezzel talán tényleg csak még jobban felzaklatnám. Így hát megfordultam… és soha többé nem láttam az anyámat élve.
Három nappal később hajnali hatkor csörgött a telefonom.– „Elment” – mondta Dénes megtört hangon. – „Békésen elaludt egy órája.”
A konyhapadlóra rogytam, és úgy sírtam, ahogy még soha. Nemcsak azért, mert meghalt, hanem mert elvették tőlem a lehetőséget, hogy ott legyek vele az utolsó pillanatokban. Nem foghattam meg a kezét, nem mondhattam el neki, hogy szeretem.
A temetés… maga volt a rémálom. Dénes tökéletes gyászoló özvegyként viselkedett, mindenkivel beszélgetett, mindenkit megölelt. A gyászbeszédében hosszan mesélt a „tökéletes szerelmükről” és arról, hogy minden nap mellette volt a végsőkig.
– „Ő volt életem szerelme” – mondta könnyeivel küszködve. – „Békében ment el, tudva, mennyire szeretjük.”
Az emberek bólogattak, többen sírtak. Én ott ültem az első sorban, láthatatlanul, és legszívesebben felkiáltottam volna: „Hazudik! Eltiltott tőle!” De tudtam, hogy senki nem hinné el.
A szertartás után a nagynéném odahajolt hozzám:– „Legalább nem volt egyedül. Dénes vigyázott rá.”
A szavak belém martak, de hallgattam. Anyu már nem volt, és bármit mondanék, nem hozhatnám vissza. Úgy éreztem, Dénes elérte, amit akart: kitörölt engem anya utolsó napjaiból.
Egészen addig, amíg három nappal később be nem ültünk az ügyvéd irodájába a végrendelet felolvasására…
Mr. Pál, a család ügyvédje, száraz hangon sorolta: a ház és a legtöbb megtakarítás Dénesre száll. Nem lepődtem meg – hét év házasság után ez logikusnak tűnt.
Aztán egyszer csak rám nézett:– „Van azonban egy külön lezárt levél, ami kizárólag önnek szól, Zsófia.”
A kezem remegett, miközben kibontottam a borítékot. Belül egy okirat volt – a gyerekkori otthonom tulajdonjogáról. Ez volt az a ház, ahol anya és én Dénes előtt éltünk. Anya évekkel ezelőtt kiadta bérbe, de soha nem adta el. A dokumentum szerint két héttel a halála előtt rám íratta.
A borítékban volt még egy levél is, az ő kézírásával. Ahogy olvasni kezdtem, a könnyek azonnal potyogni kezdtek.
– „Kedves Zsófikám” – állt benne. – „Ha ezt olvasod, már nem vagyok melletted. Sejtem, hogy Dénes mindent megtett, hogy távol tartson tőlem az utolsó időben. Tudom, hogy fáj, de egy dolgot sose felejts: a szeretet nyomot hagy, amit ő sosem törölhet el.”
A levélben leírta, hogy Dénes mindig is féltékeny volt a kapcsolatunkra, és évekig próbált eltávolítani minket egymástól. Látszólag engedett neki a béke kedvéért, de titokban készült erre a pillanatra.
– „A ház a tiéd. Ő nem nyúlhat hozzá. De van még valami. Nézz a dobozba.”
A boríték alján egy kis fa doboz lapult. Felismertem: gyerekkoromban anya tartotta benne a legfontosabb emlékeit. Benne voltak régi fotóink, az évek során neki írt leveleim, és az a medál, amit mindig hordott. A doboz alján egy USB-meghajtó hevert.
– „Mi ez?” – kérdezte Dénes ingerülten, miközben a vállam fölött próbált belesni.Mr. Pál felnézett rá: – „A felesége világosan rendelkezett, hogy minden, ami ebben a borítékban van, kizárólag Zsófi tulajdona.”
Aznap este remegő kézzel dugtam be a pendrive-ot a laptopba…
Amikor a pendrive tartalma megnyílt, először csak egyetlen videófájlt láttam rajta, „Zsófikámnak” néven. Rákattintottam, és a szívem azonnal a torkomba ugrott.
Anya feküdt a kórházi ágyon, gyengének, fáradtnak tűnt, de a szeme élénken csillogott. A háttérben hallatszott a folyosói zaj, és gyanítottam, hogy titokban vette fel valaki, amikor Dénes épp nem volt bent.
– „Szia, kicsim” – kezdte halk, de határozott hangon. – „Ha ezt nézed, akkor már tudod az igazat… és sajnálom, hogy nem lehettél mellettem az utolsó napjaimban.”
A könnyeim azonnal elhomályosították a képet.
– „Nem én kértem, hogy ne engedjenek be. Dénes győzködte a nővéreket, hogy túl beteg vagyok a látogatókhoz. Én harcolni próbáltam, de minden energiám elment a légzésre és a fájdalomra… kicsim, minden nap gondoltam rád. Minden pillanatban.”
Pár másodpercig csendben feküdt, majd folytatta:– „Tudom, mennyire fájni fog, hogy nem tudtunk elbúcsúzni. Ezért készítettem neked ezt az üzenetet. Büszke vagyok rád, és szeretlek… mindig szeretni foglak. A ház most a tiéd – ez az én ajándékom, hogy legyen egy biztos pont az életedben, ahol mindig érezheted a jelenlétem.”
Anya mosolya egyszerre volt gyengéd és szívszorító.– „És ennél is többet adok neked: minden közös emlékünket, minden szeretetünket. Ő próbált kitörölni az életemből, de nem sikerült. A szeretet mindig megtalálja az utat. Mindig, Zsófikám.”
A videó véget ért. A képernyő sötét lett, én pedig ott ültem a kanapén, és úgy sírtam, mint egy gyerek. De ez már nem az a fajta sírás volt, ami csak a veszteségről szól. Ebben most ott volt a megkönnyebbülés is – hogy tudom az igazat.
Aznap éjjel elővettem a kis fa dobozt, és sorra nézegettem a fotókat: mi ketten a régi konyhában, az első biciklim, a balatoni nyaralások. A levelek, amiket neki írtam gyerekként, még ott voltak – némelyiken csálé betűkkel, másokon már tinédzser kézírással. És ott volt a medál, amit mindig viselt. Amikor a nyakamba akasztottam, furcsa melegség öntött el.
Másnap elmentem megnézni a házat, amit rám hagyott. Ahogy kinyitottam az ajtót, azonnal megcsapott az ismerős illat – egy keveréke a régi fa bútoroknak és annak az édeskés virágparfümnek, amit anya mindig használt. Lassan végigsétáltam a szobákon. A falakon még ott volt néhány régi képünk, amit Dénes soha nem láthatott.
– „Itt vagy velem, ugye?” – suttogtam, miközben végigsimítottam a nappali ablakpárkányát. Nem tudom, miért, de teljesen biztos voltam benne, hogy igen.
Azóta, ha belépek ide, sosem érzem magam egyedül. Mintha minden falban, minden padlódeszkában ott lenne az ő szeretete. Minden zugában hallom a hangját, ahogy azt mondja: „Te vagy a legjobb barátom, Zsófikám.”
Dénessel azóta alig beszéltem. Az örökségről és a házról tud, de semmit sem tehet. Nem is próbálkozik – talán érzi, hogy anya ezzel végre olyan helyzetet teremtett, ahol ő tehetetlen.
Az életem nem lett könnyebb attól, hogy megismertem az igazat, de lett valami, ami minden nap erőt ad: tudom, hogy anya még a legvégén is értem küzdött, titokban, csendben, de annál elszántabban.
És amikor este lekapcsolom a villanyt a régi ház nappalijában, a sötétben még mindig érzem, hogy fogja a kezem.
A cikknek az eleje!