Az ágyszéli fény sápadtan világította meg az arcát. Nem tudta, hogy minden szavát hallom. Azt hitte, kómában fekszem, mint egy elhasznált testdarab, amin már csak a csövek és gépek tartanak életet.

De én ébren voltam.

A takaró alatt, a tenyerembe rejtve ott lapult a kis, fekete diktafon. Még aznap reggel indítottam el a felvételt, amikor megláttam őket belépni a szobába.

— Miklós, ő már csak egy árnyék… – sziszegte Éva, mintha mérget köpne. – Az orvos is mondta, hogy nincs javulás. Miért várunk még?

A fiam, Miklós, lehajtotta a fejét. Mély, fáradt sóhaj szakadt ki belőle. Ő volt az egyetlen fiam. Az, akit éveken át neveltem, támogattam, iskoláztattam.

— Éva, ez nem helyes. Ő az anyám…
— És én vagyok a feleséged! – vágta rá élesen. – Én nem akarok tovább abban a nyomorúságos lakásban élni, amihez anyád ragaszkodik. Már leélte az életét. Hetven év elég volt neki. Most mi jövünk!

Próbáltam nyugodtan, egyenletesen lélegezni. Nem engedhettem, hogy észrevegyék: minden idegszálam figyel. Belül azonban szürke hamu pernyévé égett minden emlék, és helyét jeges tisztánlátás vette át.

— Most jók az árak – folytatta Éva üzletszerű hangon. – Eladjuk a lakást, veszünk egy kertes házat a város szélén. Új autót. Miklós, ez a mi lehetőségünk!

A fiam hallgatott. A hallgatása hangosabb volt, mint bármilyen szó. Olyan volt, mint egy árulás, amit csöndbe csomagoltak.

— A cuccait pedig kidobom – legyintett Éva. – Senki nem fogja sajnálni azokat a poros könyveket és kopott edényeket. Maximum hívok egy értékbecslőt, hátha akad valami, ami pénzt ér.

Magamban elmosolyodtam. Fogalma sem volt, hogy a legértékesebb tárgyaimat, ékszereimet, és minden fontos iratot már hetekkel korábban biztonságba helyeztem.

— Rendben, csináld, ahogy gondolod – mormolta végül Miklós. – Nehéz erről beszélnem.
— Nem is kell, drágám. Én mindent elintézek. – Éva odalépett az ágyhoz, rám hajolt, és hűvösen méregetett, mintha nem egy ember feküdne ott, hanem egy bosszantó akadály.

Én pedig megszorítottam a diktafont a kezemben. Fogalmuk sem volt, mekkorát hibáznak.

A Kórház Napjai

Egy hét telt el. Egy hét infúzió, orvosság és íztelen kása. Egy hét hallgatás és jegyzetelés a diktafonra.
Minden nap jöttek. Miklós a sarokba ült, a telefonját bámulta. Nem mert rám nézni. Nem bírta elviselni a saját árulásának látványát.

Éva viszont egyre otthonosabban mozgott a szobában. Telefonált, nevetgélt, terveket szőtt.

— Igen, három hálószoba, hatalmas nappali. És a kert! Ott majd rózsákat ültetek. Anyós? Ó, szegényke, nagyon rosszul van. Nem fog kijönni a kórházból…

Minden szavát rögzítettem.

Aztán egy nap laptopot hozott. A kórházi székben ülve mutogatta a képeket Miklósnak.

— Nézd, ez mennyire gyönyörű! Kandallóval! És ezt is nézd, erkély, kilátás a Dunára!
— Figyelek… – motyogta Miklós, de a hangja üres volt.
— Most kell lépni, nincs idő halogatni. Holnap jönnek az első vevők, az ingatlanos már intézi!

Majd hozzám fordult, olyan tekintettel, mint aki egy szekrény polcait méri fel.

— A ruháit zsákokba pakoltam, elviszem adományba. Úgyis csak foglalják a helyet. Az iratai merre vannak? Útlevele nincs itt véletlenül?

Éreztem, hogy a szavakat tettek követik. Nem csak beszél: már rám rabol, míg még élek.

Aztán belépett a nővér.
— Kovács Ilona, ideje az injekciónak.

Éva mosolyra váltott, megsimogatta a kezem.
— Drága anyuka, holnap is jövünk, ne aggódjon!

Amint kiléptek, kivettem a diktafont, és elmentettem a fájlt. Ez már a hetedik volt. A párna alól elővettem a régi gombos telefonomat, amit régi barátom és ügyvédem, Kalmár László csempészett be nekem.

Tárcsáztam a számot.
— Hallgatom – felelte nyugodtan.
— László, itt Ilona. Indítsd el a tervet. Eljött az idő.

Másnap délután a lakásban felhangzott a csengő.
Éva szinte repült az ajtóhoz, és olyan széles mosollyal tárta ki, mintha az otthona már az övé lenne.

— Kérem, jöjjenek be! — trillázta. — Elnézést a rendetlenségért, épp költözünk. Tudják, készülünk az új életünkre!

Az ajtóban egy jól öltözött ingatlanos állt, mellette egy középkorú házaspár. A lakásba lépve udvariasan bólogattak, Éva pedig olyan lelkesedéssel vezette őket körbe, mintha saját palotáját mutogatná.

— Ez itt a nappali, remek fényekkel, és onnan fantasztikus a kilátás a parkra! — magyarázta. — És itt a hálószoba, tágas, világos. A szomszédok is nagyszerűek, nagyon csendes a környék.

[ ]

Miklós közben a fal mellett állt, sápadtan, kezeit a zsebébe gyömöszölve. Nem szólt semmit. Az arca szürke volt, mint aki nem akar része lenni ennek az előadásnak, de mégis hagyja, hogy megtörténjen.

— Ez a lakás a beteg anyósomé — folytatta Éva, majd hatásszünetet tartott, mintha drámát játszana. — Szegény nagyon rossz állapotban van, az orvosok már nem adnak reményt. A férjemmel úgy döntöttünk, jobb lesz neki egy panzióban, állandó felügyelettel. Ezek a falak pedig… túl sok szomorú emléket őriznek.

A házaspár együttérzőn bólintott. Az ingatlanos mosolygott, elégedetten jegyzetelt.
Éva szinte fürdött a figyelemben.

Pont ekkor hallatszott újra a bejárati ajtó nyikorgása. Csengő nem szólalt meg, az ajtó lassan kitárult.

És akkor begördült egy kerekesszék.

Én ültem benne. Nem kórházi pizsamában, hanem sötétkék selyemköntösben, gondosan megfésült hajjal, halvány rúzzsal az ajkamon.
A mögöttem álló férfi nem volt más, mint Kalmár László, az ügyvédem. Ősz haja fényesen csillogott, öltönye makulátlan volt. Határozott mozdulattal csukta be maga mögött az ajtót.

A nappaliban dermedtség lett úrrá.

Éva elnémult, a mosoly lecsúszott az arcáról, mint egy rosszul rögzített maszk.
Miklós összehúzta magát, mintha a falba akarna simulni.
A házaspár zavartan pillantgatott rám, majd vissza Évára. Az ingatlanos köhintett, de nem mert megszólalni.

— Jó napot kívánok — szólaltam meg csendesen, de a hangom úgy vágott át a levegőn, mint a penge. — Úgy látom, tévedés történt. Ez a lakás nem eladó.

A házaspár zavartan egymásra nézett. Éva szinte fuldoklott a döbbenettől.

— Anya? De… maga… hogyan…? — hebegte.
— Nekem mindent szabad, amit szükségesnek tartok — feleltem hidegen. — Főleg, ha a saját házamról van szó.

Előhúztam a telefonomat a köntös zsebéből, megnyomtam a gombot. A szobát betöltötte Éva sziszegő suttogása:

„Mikor tűnsz már el végleg?”

A szavak szinte visszhangoztak a falakról.
Éva elsápadt, mint a frissen meszelt fal. Nyitogatta a száját, de nem jött ki hang.
Miklós lassan lecsúszott a fal mellett, tenyerébe temetve az arcát.

— Egész gyűjteményem van a felvételekből, Évike — mondtam halkan, de minden szó kemény volt, mint a kő. — A házról szőtt terveidről, a kidobott holmikról, az értékbecslőről. A rendőrségnek biztosan érdekes lesz.

Kalmár László előrelépett, kezében vaskos dossziéval.
— Kovács Ilona ma reggel aláírta a meghatalmazást a nevemre — közölte szárazon. — Valamint hivatalos feljelentést tett a rendőrségen csalás és életveszélyes fenyegetés miatt. Itt van továbbá a kilakoltatási végzés is. Huszonnégy órájuk van összepakolni és elhagyni ezt a lakást.

A dossziét letette az üvegasztalra. Az iratok halk, de végleges suhogással csapódtak az asztallapra.