– Jó napot – morogta fáradt hangon, miközben az öreg kasszás nőhöz fordult. – Kérek egy szendvicset meg egy kávét.

A kasszás, Ilonka néni, nagyot sóhajtott.– Hát, van itt valami, de ne válogasson sokat – vetette oda, miközben az ujjai lassan kopogtak a pénztárgép gombjain.

A mellette álló fiatal lány, Fanni, aki elvileg a pultos volt, éppen a telefonját nyomkodta. Rágógumit csámcsogva pillantott fel, aztán vissza a képernyőre. Egyetlen mosolyt sem eresztett meg.

A szendvics, amit elé tettek, száraz volt, a kávé langyos. Gábor szíve összeszorult. Ez bizony nem az a vendéglői hangulat volt, amit ő megálmodott. Amikor évekkel ezelőtt megnyitotta, azt akarta, hogy itt mindenki otthon érezze magát – akár egy koldus, akár egy üzletember tér be.

Miközben csendben kanalazta a kávét, az ajtó csilingelt. Egy fiatal anyuka lépett be, kézen fogva egy kisfiút. A gyerek nagy szemekkel bámulta a pult mögött lógó étlapot.

– Jó reggelt – szólalt meg az anyuka óvatosan. – A reggeli menüt szeretnénk kérni…

Előhalászott a zsebéből néhány összegyűrt bankjegyet. Nem volt több ötnél.

– Ez nem elég – csapta rá Fanni közönyösen. – Itt mindenki rendesen fizet, tessék félreállni.

Az anyuka arca elvörösödött, a vállai megrogytak. A kisfiú lehajtotta a fejét.

– Gyere, Petike – suttogta megtörten az asszony. – Majd eszünk otthon kenyeret.

Gábor szíve összefacsarodott. Úgy érezte, visszarepült a gyerekkorába, amikor édesanyjával ők is minden fillért számoltak. Tudta, mit jelent az éhség, és azt is, milyen sokat érhet egy apró gesztus.

Felállt, odasétált a pulthoz, és letett egy húszezrest.– Az ő reggelijüket én fizetem – mondta határozottan. – És kérek mellé két forró kakaót is.

Fanni szeme elkerekedett.– Maga biztos?

– Teljesen – bólintott Gábor.

Az anyuka szeme könnybe lábadt.– Uram, nem is tudom, hogyan köszönjem meg… – suttogta.

A kisfiú, Petike, arcán széles mosoly ragyogott fel.– Anya, kaptunk reggelit! – ujjongott halkan.

Gábor elmosolyodott. Az a mosoly több meleget adott neki, mint bármilyen kávé valaha.

Amikor az anyuka és fia leültek, Gábor odament hozzájuk.– Jó étvágyat. Remélem, ízlik majd a kakaó is – mondta kedvesen.

– Maga egy angyal – mondta az asszony, miközben könnyeit törölgette.

Gábor csak legyintett. – Nem, csupán valaki, aki tudja, milyen fontos az apró segítség.

Majd visszafordult a pulthoz. A személyzet meglepetten nézett rá, amikor a zsebéből előhúzott egy fényes kitűzőt. Az étterem logója csillogott rajta, alatta a felirat: Molnár Gábor – Tulajdonos.

Ilonka néni szája tátva maradt.– Te jó ég… maga a főnök?!

Fanni idegesen lenyelte a rágót, és zavartan a földre pillantott.– Én… én nem tudtam…

– Beszéljünk egy kicsit – mondta Gábor higgadt, de határozott hangon. – Most.

A dolgozók bátortalanul követték őt az egyik sarokasztalhoz. A légkör megfagyott, mindenki feszült csendben ült le.

– Ma reggel úgy jöttem be, mint egy egyszerű vendég – kezdte Gábor. – És amit tapasztaltam, az nagyon elszomorított. Nem ilyennek álmodtam meg ezt a helyet.

Az asztal körül feszengve ültek a dolgozók. A kávégép kattogott a háttérben, de most senki sem mert megmozdulni.

Gábor lassan körbenézett, majd mély levegőt vett.– Tudjátok, miért nyitottam meg ezt a vendéglőt? – kérdezte halkan, de nyomatékosan.

Fanni zavartan pislogott.– Hogy… pénzt keressen?

Ilonka néni idegesen az asztallapot bámulta.– Hogy legyen egy jó kis üzlet a városban…

– Nem – rázta a fejét Gábor. – Hanem azért, mert tudom, milyen érzés korgó gyomorral végigülni egy napot. Tudom, milyen, amikor csak néhány apró maréknyi pénzed van, és döntened kell: kenyérre költöd, vagy a villanyszámlára. Én is így nőttem fel.

A szavai hatására döbbent csend telepedett a társaságra.

– Amikor gyerek voltam – folytatta –, volt egy kis kifőzde a szomszéd utcában. Egyszer anyám és én bementünk, pedig alig volt pénzünk. A tulaj, egy kedves öregúr, látta rajtunk, mennyire szorult helyzetben vagyunk. Odajött, és azt mondta: „Fiam, ma a reggeli a ház ajándéka.” Ez a gesztus annyira belém ivódott, hogy soha nem felejtem el.

Ilonka néni felsóhajtott.– Gábor, mi… mi csak a munkánkat végezzük. Nem tudtuk, hogy maga figyel.

– És ha tudtátok volna, akkor másként viselkedtek volna? – kérdezett vissza élesen. – Csak akkor kedves az ember, ha a főnök nézi? Vagy ha a vendég drága öltönyben van?

Fanni arca vörös lett.– Én… én nem akartam bántani azt az anyukát… Csak… hát, annyira siettem, és közben…

– A telefonoddal voltál elfoglalva – vágott közbe Gábor. – Nem a vendégekkel.

A fiatal lány lesütötte a szemét.– Igaza van…

Gábor hangja ekkor meglágyult.– Nézzétek, nem akarok senkit megszégyeníteni. De ma egy kisfiú és az édesanyja úgy mentek volna haza, hogy éhesek maradnak – mert nem volt náluk elég pénz, és ti nem mutattatok semmi együttérzést. Ez nem az a vendéglő, amit én felépítettem.

Ilonka néni megtörten bólintott.– Maga teljesen igaza van, Gábor. Elfelejtettük, hogy itt nemcsak ételt kell adni, hanem emberséget is.

– Pontosan – felelte a tulaj. – Ez a hely nem arról szól, hogy csak jóllakassuk azokat, akik megengedhetik maguknak. Ez arról szól, hogy minden vendég, aki belép az ajtón, emberként legyen kezelve. Legyen az akár egy ügyvéd, akár egy hajléktalan, akár egy kisgyerek az anyukájával.

Fanni félénken megszólalt:– Mit tehetünk most? Hogyan hozhatjuk helyre?

Gábor elmosolyodott.– Először is: kezdjük el újraépíteni a szemléletünket. Holnaptól mindenki kedvesen köszön a vendégeknek, mosolyog, és érdeklődik. Másodszor: bevezetünk egy szabályt. Ha valaki nyilvánvalóan szorult helyzetben van, mindig találunk módot, hogy kapjon valami ételt. Legyen ez a hely a város menedéke.

A dolgozók némán bólogattak.

– És még valami – folytatta Gábor. – Amit ma láttam, az csalódás volt, de lehetőséget adok mindenkinek, hogy bizonyítsa: tud ennél jobbat. Én hiszek bennetek.

A feszült légkör lassan oldódni kezdett. Fanni felpillantott, szemében bűntudattal, de egyben elszántsággal.– Én megígérem, hogy jobban odafigyelek. Tényleg nem akarok ilyen hibát elkövetni többé.

Ilonka néni is megszólalt.– Ha újrakezdhetjük, akkor én is visszahozom azt a lelkesedést, amivel annak idején idejöttem dolgozni.