– Pont erre van szükség – bólintott Gábor. – Mert az étterem nem csak rólam szól. Ez mindannyiunké. És minden vendégé, aki átlépi a küszöböt.
Ekkor az anyuka és a kisfiú végeztek az étkezéssel, és odamentek Gáborhoz.
– Uram, köszönjük szépen – mondta az asszony könnyeivel küszködve. – Maga nélkül ma nem ettünk volna semmit.
Petike boldogan közbeszólt:– A kakaó volt a legfinomabb a világon!
Gábor lehajolt a fiúhoz.– Akkor ígérem, hogy mindig lesz itt neked egy csésze, ha betérsz.
A gyerek elnevette magát, és megölelte őt.
Másnap reggel Gábor már nem álruhában lépett be a vendéglőbe. Elegáns, de mégis hétköznapi öltözékben állt a pult mögé. A személyzet már ott várta – látszott rajtuk, hogy komolyan vették a tegnapi beszélgetést.
Ilonka néni elsőként szólalt meg.– Jó reggelt, főnök! – mondta mosolyogva, és ez a mosoly most valóban őszinte volt.– Jó reggelt mindenkinek – felelte Gábor. – Kezdjünk új fejezetet.
A nap hamarosan bebizonyította, hogy a változás nemcsak szavakban történt.
Az első vendég egy idős bácsi volt, aki mindig lassan, botra támaszkodva érkezett. Korábban gyakran mogorva megjegyzéseket kapott a lassúsága miatt, most azonban Ilonka néni kedvesen vezette az asztalhoz.– Foglaljon csak helyet, Laci bácsi. Hozom a szokásos teát és a kiflit – mondta meleg hangon.
A bácsi meglepve felnevetett.– Hát, mintha kicseréltek volna magukat! – dörmögte, de a szeme sarkában könny csillant.
Nem sokkal később egy fiatal pár jött be, kezükben babakocsival. Fanni odasietett hozzájuk, és segített a kocsit a kényelmesebb helyre tolni.– Ha bármi kell, szóljanak nyugodtan. Megmelegítem a bébiételt is, ha szeretnék – ajánlotta fel mosolyogva.
A pár hálásan bólintott.– Köszönjük, ilyen figyelmességet ritkán tapasztalunk.
Dél körül egy férfi tért be, akinek ruhái elnyűttek voltak, látszott, hogy hajléktalan. Zavartan állt a pultnál, és alig mert megszólalni.– Tudna adni valami olcsót… csak kenyérfélét… – kérdezte félénken.
Fanni ránézett Gáborra, majd eszébe jutott a megbeszélés.– Tudja mit? – mondta kedvesen. – A mai levesből és egy szelet kenyérből van bőven. Foglaljon helyet, mi pedig hozunk magának.
A férfi döbbenten nézett körül.– De… nincs pénzem…
– Nem baj – felelte Fanni határozottan. – Itt nem csak a pénz számít.
Gábor a háttérből figyelte a jelenetet, és büszkeség töltötte el. Tudta, hogy a változás elkezdődött.
Zárás után a dolgozók együtt ültek le, és megbeszélték a napot.– Tudjátok, – kezdte Ilonka néni –, olyan érzésem volt ma, mintha újra fiatal lennék. Mint amikor először kezdtem itt, és még minden vendéget szívből szolgáltam ki.
– Én is így éreztem – tette hozzá Fanni. – Amikor annak a hajléktalan úrnak adtam ételt, láttam a szemében a hálát. Ez sokkal többet ért, mint bármilyen borravaló.
Gábor elégedetten mosolygott.– Látjátok? Erről beszéltem. Nem pénzben mérjük a sikerünket, hanem abban, milyen nyomot hagyunk az emberekben.
– És mit gondol, főnök, hogyan tarthatjuk fenn ezt a lelkesedést? – kérdezte Ilonka.
– Úgy, hogy emlékeztetjük egymást minden nap – válaszolta Gábor. – És ha valaki elfelejti, miért vagyunk itt, a többiek finoman emlékeztetik.
A változás híre gyorsan terjedt. Pár nap múlva a helyi újság is cikket írt róla: „Molnár Gábor vendéglője: ahol a szívvel fizetnek.” Az emberek sorban álltak, nemcsak az ételek miatt, hanem mert tudták: itt emberséget is kapnak.
Egy kora este Petike és édesanyja is újra betért. Amint meglátták Gábort, mosolyogva siettek hozzá.– Látja, megígértem Petinek, hogy visszajövünk – mondta az asszony.– És kapunk megint kakaót? – kérdezte a kisfiú csillogó szemekkel.
– Hogyne – felelte Gábor nevetve. – Sőt, ma a kakaó mellé sütit is kaptok.
A gyerek boldogan tapsolt, az anyuka pedig halkan súgta:– Maga visszaadta a hitemet az emberségben.
Aznap este, amikor az utolsó vendég is távozott, Gábor egy pillanatra megállt a bejáratnál. Kinézett a sötét utcára, és elmosolyodott. Tudta, hogy a próbája sikeres volt – nemcsak leleplezte a hibákat, hanem újra életre keltette az álmot, amiért évekkel ezelőtt belevágott.
– Ez a vendéglő nem csak falakból és asztalokból áll – mondta halkan, inkább saját magának. – Ez a hely az emberségről szól. És amíg én élek, így is marad.
Ilonka néni hallotta a szavait, és mellé lépett.– Főnök, maga tényleg jó ember.
– Nem – felelte Gábor mosolyogva. – Csak valaki, aki sosem felejti el, honnan jött.
És így zárult egy olyan nap, amely örökre megváltoztatta nemcsak a vendéglő életét, hanem azokét is, akik betértek ide.
ForrásA cikknek az eleje!