Egy hűvös szeptemberi este volt a budapesti kertvárosban. A házakban lassan kihunytak a fények, csak itt-ott pislákolt még a tévék képernyője. A Kiss család otthonában is csend honolt, bár nem teljesen: a gyerekszobából halkan neszek hallatszottak. Az ötéves Kiss Mia a takarója alá bújva reszketett. A szíve hevesen dobogott, miközben a szobáját fürkészte. A maciját szorosan szorította magához, és alig mert levegőt venni.
– Anyu… Apu… – suttogta, de nem kapott választ. A szülei a nappaliban ültek, és a tévé előtt vitatkoztak valamin.
Mia remegő kézzel nyúlt a kisasztalon álló vezeték nélküli telefonhoz. Azt sem tudta pontosan, miért, de érezte: valami nincs rendben. Halkan bepötyögte a 104-et.
– "104, mentők. Miben segíthetek?" – hallatszott egy férfihang a vonal végén.
Mia torkában gombóc nőtt, de erőt vett magán.
– "Kérem… jöjjenek… Van valaki az ágyam alatt… Nagyon félek…" – suttogta elcsukló hangon.
A vonal másik végén néhány másodpercnyi csend volt. A diszpécser azonban nem nevette ki.
– "Kicsim, nyugodj meg. Hogy hívnak?" – kérdezte kedvesen.– "Mia vagyok."– "Mia, hol laksz? Tudsz címet mondani?"– "Igen… Budapest, Rózsadomb utca 14…"
A diszpécser gyorsan feljegyezte, majd jelezte a rendőrségnek is. Az ötéves kislány hangjában olyan félelem rezgett, amit nem lehetett félvállról venni.
A szülők kétkedése
A nappaliban közben a szülők, Kiss Ágnes és Kiss László, nem sejtettek semmit.
– "Nem hiszem el, hogy már megint elkésted a megbeszélésről" – vágta a férfi szemébe Ágnes.– "Te meg mindig csak kritizálsz" – csattant fel László.
A veszekedést azonban éles csöngetés szakította félbe. László bosszúsan állt fel, és az ajtóhoz lépett.
Az ajtóban két rendőr állt.
– "Jó estét, rendőrség. Bejelentést kaptunk, hogy a kislányuk segítséget kért."
Ágnes és László meghökkentek.
– "Mia? Biztos valami gyerekes félreértés volt" – mondta az anya, ideges mosollyal. – "Ő nagyon élénk fantáziájú."
A rendőrök azonban határozottak maradtak.
– "A hívást komolyan kell vennünk. Kérjük, vezessenek a gyerekszobába."
A gyerekszoba
Mia szeme felragyogott, amikor meglátta a rendőröket. A maciját szorongatva az ágyához sietett.
– "Ott van… Ott van alattam!" – mutatott remegő kézzel a fekhelye alá.
Az egyik rendőr, Tóth őrmester, letérdelt, és óvatosan benézett az ágy alá.
Csak por, néhány elszórt kocka, és egy fél pár zokni.
– "Semmi sincs itt, kicsim" – mondta nyugodt hangon. – "Biztosan csak álmodtál."
Mia azonban hevesen rázta a fejét.
– "De ott volt! Hallottam, ahogy szuszog! És a macim is látta…"
A másik rendőr, Balogh hadnagy, szúrós pillantással intett társának.
– "Várj. Csend legyen."
A szoba hirtelen néma lett. A szülők idegesen toporogtak az ajtóban.
És akkor… egy halk nyikorgás hallatszott a padlódeszkák alól. Mintha valami, vagy inkább valaki, mozdult volna odalent.
Mia sikítva kapaszkodott Ágnes szoknyájába.
A hátborzongató pillanat
– "Hallották ezt?" – kérdezte Balogh hadnagy, és fegyveréhez kapott.– "Igen…" – felelte Tóth őrmester, most már sápadt arccal.
László idegesen nevetett.
– "Ugyan már, ez csak a régi parketta! Mindig recseg."
De a rendőrök nem voltak meggyőzve. Egyikük a zseblámpát kapcsolta fel, a másik pedig intett a szülőknek, hogy maradjanak hátra.
A következő másodpercek olyan feszültek voltak, hogy a levegő is megfagyott.
A zseblámpa fénye végigsiklott az ágy alatti poros területen… majd a fal tövében egy apró, sötét nyílás körvonalai rajzolódtak ki.
Balogh hadnagy közelebb hajolt. A nyílás túl szabályos volt ahhoz, hogy a parketta hibája legyen. Olyan volt, mintha valaki kézzel feszítette volna fel.
– "Ez mi a fene…?" – motyogta maga elé.
Mia suttogva megszorította a maciját.
– "Mondtam, hogy ott van valaki…"
Balogh hadnagy lassan végigsimított a nyílás szélén. A parkettalap kissé meg volt emelve, mintha valaki szándékosan feszegette volna fel.
– "Ez nem véletlen. Itt valami rejtekhely lehet." – mondta halkan.
Tóth őrmester bólintott, majd a szülőkhöz fordult:
– "Van tudomásuk arról, hogy a ház alatt pincetér húzódna?"
Ágnes értetlenül csóválta a fejét.
[ ]
– "Nem… Ez a ház új építésű, 2016-ban költöztünk ide. Semmi ilyesmiről nem szólt a tervrajz."
László ingerülten legyintett.
– "Ez ostobaság! Valami régi repedés lehet. Nem kell ekkora felhajtás egy gyerekes rémálom miatt!"
Mia azonban megszorította anyja kezét, és reszketve ismételte:
– "Ott van valaki… Hallottam, hogy halkan nevetett…"
A mondat után a szoba jéghideggé vált. Mintha a falak is magukba szívták volna a szavakat.
A nyílás kinyílik
Balogh hadnagy elővette a szolgálati kését, és lassan beillesztette a réseknél. Egy mozdulattal felfeszítette a deszkát.
Egy sötét, szűk járat tátongott alatta. A zseblámpa fénye mélyre hatolt, és nedves falakat, valamint egy keskeny létrát világított meg.
– "Ez bizony egy titkos lejárat." – állapította meg Balogh.
Tóth őrmester nyelt egyet.
– "Valaki építette… vagy használja."
A szülők elsápadtak.
– "Ez… Ez lehetetlen!" – hebegte Ágnes. – "Miért nem tudtunk erről?"
László dühösen fakadt ki:
– "Ez valami hülyeség! Mia, bevallhatod, hogy te csináltad ezt! Játszottál, nem igaz?"
Mia könnyei potyogtak.
– "Én… én nem tudok ilyet csinálni. Ő csinálta…" – suttogta, és a sötét nyílás felé bökött.
A döntés
Balogh hadnagy a rádiójához nyúlt.
– "Központ, itt Balogh. Titkos lejáratot találtunk egy családi ház alatt, azonnali erősítést kérünk."
A rádióból csak sercegés jött, majd elhalt a jel.
– "Mi a…? Nincs vétel." – morogta Tóth őrmester.
Balogh komoran bólintott.
– "Akkor ketten kell, hogy ellenőrizzük."
László azonnal tiltakozott.
– "Ezt nem engedem! Ez a mi házunk! Nem fogtok itt mindent szétbarmolni egy gyerek kitalációja miatt!"
Balogh ridegen ránézett:
– "Uram, ha valaki tényleg itt rejtőzik, a családja veszélyben van. Kérem, vigye ki a feleségét és a kislányát a nappaliba."
Ágnes nem mozdult.
– "Én nem hagyom itt Miát!"
Mia zokogva kapaszkodott az anyjába.
– "Ne engedj el, anya, kérlek!"
A mélyben
Végül a rendőrök leereszkedtek a nyíláson át. A zseblámpák fénye villódzott a nedves, földes falakon. A létra alján egy keskeny folyosó húzódott, amely a ház alapjai alá vezetett.
– "Ez nagyon régi építésűnek tűnik." – jegyezte meg Tóth, miközben lassan haladtak előre.
– "De ki és miért használhatja?" – kérdezte Balogh.
A folyosó végén egy kisebb kamraszerű helyiségbe értek. A falak mentén rongyok hevertek, régi konzervdobozok, üres palackok. Egy matrac darabjai és egy zseblámpa is volt ott.
– "Valaki itt lakik…" – állapította meg Tóth őrmester dermedt hangon.
Ekkor halk zörej hallatszott a hátuk mögül. Mintha valaki elsietett volna a sötétben.
Balogh fegyverét előrántva kiáltott:
– "Rendőrség! Mutassa magát!"
Válasz nem érkezett – csak egy nyöszörgés, amely egyszerre szólt emberien és mégis állatiasan.
Fent a házban
Ezalatt fent Mia újra megszólalt:
– "Anya… Én tudom, ki van ott."
Ágnes riadtan nézett rá.
– "Mit beszélsz, kicsim?"
Mia közelebb hajolt, és olyan halkan suttogott, hogy szinte csak az anyja hallotta:
– "Ő minden este jön… De ma először rám is nézett…"
Ágnes szíve hevesen vert.
– "Ki az, Mia? Ki nézett rád?"
A kislány remegve mondta ki:
– "A bácsi… akinek nincs szeme."
A földalatti folyosón Balogh és Tóth rendőr feszülten hallgatták a sötétből érkező zajokat. A zseblámpa fénye ide-oda táncolt a nyirkos falakon, miközben mindketten lassan lépkedtek előre.
Hirtelen egy árny suhant el előttük.
– "Álljon meg! Rendőrség!" – kiáltotta Balogh, fegyverét emelve.
Csak visszhang felelt. A sötétben újra felhangzott az a furcsa nyöszörgés – egyszerre emberi és állatias, ahogy Mia mondta.
Tóth zihálva súgta:
– "Ez… ez nem normális."
A találkozás
A következő pillanatban valami mozdult a sarokban. Egy alak görnyedten, remegve bújt elő a matrac mögül. Ruhái koszos rongyok voltak, a haja csapzottan lógott, és az arca… mintha hiányos lett volna.
A szemüregek helyén csak üres, sötét árkok tátongtak.
– "Jézusom…" – szaladt ki Tóth száján.
Az alak hörögve közelebb lépett. Balogh kiáltott:
– "Álljon meg! Azonnal feküdjön a földre!"
De az alak nem engedelmeskedett. Éles, rekedt hangon suttogott:
– "Ez az én házam… ti betolakodók vagytok…"
Balogh tétovázott egy pillanatig, majd előre lépett.
– "Uram, tegye le, ami a kezében van, és feküdjön le a földre!"
Ekkor vették észre, hogy az alak egy rozsdás kést szorongatott.
Fent a szobában
Ágnes szorosan ölelte Miát.
– "Kicsim, mit láttál pontosan? Mióta van ez a bácsi itt?"
Mia reszketve válaszolt:
– "Amióta ideköltöztünk. Néha éjszaka hallottam, hogy mászik a falak mögött. Azt hittem, álom… De múlt héten… kijött, és az ágyam alá bújt. Azt mondta, csendben kell maradnom."
Ágnes arcáról lefagyott minden vér.
– "Úristen…"
László, aki eddig hitetlenkedett, most már sápadt volt, és alig mert megszólalni.
– "Ez… ez lehetetlen. Nem… nem lehet ember a ház alatt!"
De Mia még mindig csak a nyílást figyelte, és halkan suttogta:
– "Ő mindig figyel."
Az összecsapás
Lent a földalatti helyiségben Balogh hadnagy gyorsan reagált.
– "Tóth, világíts rá!"
Ahogy a zseblámpa fénye az üres szemüregekre vetült, az alak vad üvöltéssel rájuk rontott. A kés csillogott a sötétben.
Balogh félrelökte társát, majd fegyverét elsütötte. A lövés hangja betöltötte a szűk járatot, és a falakról visszhangzott.
Az alak hörögve zuhant a földre, a kés kicsúszott a kezéből.
Néhány másodpercig csak a két rendőr zihálása hallatszott.
Tóth remegve suttogta:
– "Ez… ember volt? Vagy valami más?"
Balogh nem válaszolt. Csak a halott alak fölé hajolt, majd halkan megszólalt:
– "Akárki is volt… hosszú ideje itt élt."
A titok nyomai
A helyiségben később több tárgyat is találtak: régi naplófüzeteket, amelyekben zavart írások szerepeltek. Az egyik lapon egy mondat ismétlődött százszor:
"A gyerekek mindig tudják, hogy itt vagyok."
A rendőrök bizonyítékként magukkal vitték, a szülők pedig csak döbbenten álltak.
Ágnes szorosan ölelte Miát, aki sírva kérdezte:
– "Most… most már nem jön vissza, ugye?"
Balogh lassan bólintott.
– "Nem, kicsim. Most már biztonságban vagy."
De belül mindannyian tudták: a ház falai örökre megőrzik a múlt borzongását.
Epilógus
Néhány héttel később a Kiss család elköltözött a házból. Nem bírtak ott maradni. Az új tulajdonosok azonban hamarosan furcsa neszekről kezdtek beszélni a szomszédoknak.
Mia pedig, amikor rákérdeztek, mindig ugyanazt mondta:
– "Ő nem halt meg. Csak elbújt… és újra figyel."