Habozva kérdeztem:

– Mama, ki ez a baba?

Keze remegett, tekintete nem találta az enyémet, csak halkan motyogta:

– Kérlek, ne haragudj… ez a gyermek a mi vérünkből való.

Elzsibbadtam. A férjem kifogásai, az utazók nevei, az anyósom kitérő válaszai… minden összeállt a fejemben.

Mi van, ha a férjemnek házasságon kívüli gyermeke született?

Lehuppantam a székre, a gyerek arcát néztem. Vonásai ismerősek voltak, a homloka, a szeme. Anyósom sírva vette karjába a picit.

– Mi történt, mama? – kérdeztem újra.

A könnyeit törölgetve vallotta be:

– Ez a baba Jánosé. Nem akartuk mindig eltitkolni előled, az apja azt mondta, majd később elmondjuk. Nem számítottunk arra, hogy ma jössz…

Összetörtem. Minden utazás, minden mentség csak álca volt. Meg kellett tudnom, ki az anyja a kicsinek.

– És az anyja? – szinte suttogtam.

Anyósom lesütötte a szemét:

– Ő elhagyta a gyereket… Szegény János nem bírta egyedül, ezért segítünk…

Az ajtó hirtelen kinyílt, léptek zaja töltötte be a folyosót. A férjem jelent meg, kezében a bőrönd, sápadt arccal bámult rám és a babára.

– Mit keresel itt? – dadogta, arca elfehéredett.

Felálltam, nem bírtam tovább magamban tartani:

– Az „üzleti út Budapestre”? Ez csak ürügy volt arra, hogy titokban ellásd a saját fiadat?

A levegő megfeszült. Anyósom átölelte a babát, apósom az ajtónál dermedten állt. Férjem homlokán verejték jelent meg.

Ránéztem, egyre hangosabban szóltam:

– Mondd ki! A gyerek a tiéd, igaz?

Hosszú csend után bólintott.

Térdre zuhant bennem minden bizalom. Az évek, amiket együtt töltöttünk, elvesztek.

Keserűen nevettem:

– Ezek szerint évekig csak dísz voltam melletted, közben máshol is élted az életed.

Kétségbeesetten közeledett, megragadta a kezem:

– Hidd el, akartam beszélni róla… Csak féltünk, hogy összetörsz.

Kirántottam a kezem, dühösen néztem rá:

– Szerinted hogy esik, hogy csak most tudom meg? Akkor mit? Magától került ide ez a gyerek?

A csend rá nehezedett az egész szobára. Anyósom beszélni próbált, intettem, hogy hallgasson. Most csak az igazat akartam hallani a férjemtől.

– Meddig akartad rejtegetni? Addig, amíg a gyerek anyának hív? Vagy amikor már nem lesz esélyem sajátot szülni, erre akarsz hivatkozni?

Csak állt némán. Ez a némaság mindennél többet mondott.

Mély levegőt vettem, és határozottan szóltam:

– Itt a fia, nekem viszont maradt a méltóságom. Váljunk el. Nem leszek többé a szánalmas feleség, akit mindenki sajnál.

Előtört a kétségbeesés belőle:

– Ne, kérlek! Hibáztam, de gondolj ránk, a szüleimre is…

Ridegen feleltem:

– Te voltál az, aki egy pillanatig sem figyelt erre a családra.

Ott hagytam őket, magamban csak egy gondolattal: új életet kezdek. De nélküle, soha többé vele.