1. rész – A ház, ahol a csend lakott

Valahol a dombok között, ahol az alkony lassan süllyed a fák koronájába, állt egy kúria, amelynek ablakaiból mindig fény szivárgott, de melegség már alig. A ház ura, Veres Róbert, az ország egyik leggazdagabb embere volt: bányái, földjei, gyárai voltak – de most mindez mit sem ért.

Mert a lánya, Kamilla, beteg volt. És az orvosok kimondták a szót, amit egy apa soha nem akar hallani:„Három hónap. Legfeljebb.”

Aznap este Róbert a gyermekszoba sarkában ült. Kezében egy mesekönyv, amit már tízszer olvasott, de most egyetlen szót sem látott. A kislány aludt, de a légzése gyenge volt, mint a gyertyaláng utolsó remegése.

A csöndben megjelent a fiatal szolgálólány, Klaudia, aki a háznál dolgozott. Kezében egy tálca, rajta gőzölgő tea.

— Uram… készítsek frisset? — kérdezte halkan.

Róbert felnézett rá. A tekintetében nem volt düh, csak reményvesztett fáradtság.— Egy tea nem menti meg a lányomat — suttogta.

Klaudia nem szólt többet. Letette a csészét, odalépett a kiságyhoz, és finoman megigazította a takarót. Aztán leült, és halkan dúdolni kezdett egy altatót, amit még az anyjától tanult.

A dallam lassú volt, szelíd, szinte imádság. Róbert már épp meg akarta kérni, hogy hagyja abba, amikor észrevette: Kamilla mosolyog. Egy pillanatra, csak egy szívdobbanásnyi ideig, de mosolyog.

Róbert szeme megtelt könnyel, amit nem akart megmutatni. Amikor a kislány újra elaludt, halkan megszólalt:— Hol tanulta ezt a dalt?

— Anyámtól — válaszolta Klaudia. — Azt mondta, minden altató egy ima, csak dallal.

Az éjszaka csendje mélyebb lett. Róbert sokáig figyelte, ahogy Klaudia ott ül, mozdulatlanul, kezét Kamilla kis kezén tartva. Valami különös béke lengte körül, amilyet ő már rég nem érzett.

Másnap reggel a kúria megtelt idegenekkel. Róbert újabb orvosokat hívott, külföldről, pénzért, ígéretekért. Fehér köpenyek, hideg hangok, latin szavak. A végén mind ugyanazt mondták:

— Az állapot végleges. A test leépül. Fel kell készülnie.

Amikor az utolsó autó is elhajtott a kapun, Róbert egyedül maradt az irodájában. Az ablakon át nézte a kertet, ahol valaha Kamilla futkározott, most pedig csak a szél hajlongatta a virágokat.

Aztán halk kopogás hallatszott. Klaudia állt az ajtóban, tétován.

— Uram… engedje meg, hogy mondjak valamit.

— Most nem alkalmas — felelte fáradtan Róbert, de a lány nem mozdult.

— Tudom, mit mondtak az orvosok. De… én ismerek valakit. Egy öregembert, aki a falum közelében élt. A bátyámat is ő gyógyította meg, amikor már senki sem hitt benne.

Róbert felkapta a fejét, tekintetében villanás.— Egy sarlatánról beszélsz?

— Nem. Egy gyógyítóról. Olyan emberről, aki nem csak a testet látja, hanem a lelket is.

A férfi felnevetett, de a nevetése üres volt.— A lelket nem lehet megműteni, Klaudia.

— Nem is kell — felelte halkan a lány. — Csak megérinteni.

Róbert nem válaszolt. A szobalány elhagyta a szobát, de az ajtóban még visszanézett.— Néha az segít, amit nem pénzért adnak — mondta, és becsukta maga mögött az ajtót.

Két nap telt el. Kamilla állapota hirtelen romlott. A gyermek arca elsápadt, keze jéghideg lett. A kúriában orvos már nem volt, csak Róbert és a félelem.

A férfi a lányához rohant, de tehetetlen volt. Aztán egyszer csak eszébe villant Klaudia szava:„Ismerek valakit…”

Róbert lehunyta a szemét, és először életében elengedte a büszkeségét. Kirohant a folyosóra, torkaszakadtából kiáltott:

— Klaudia! Az az öreg… hol van? Még él?

A lány megrezzent, majd határozottan bólintott.— Él, uram. Egy erdei házban. De oda csak azok jutnak el, akik nem a pénzt viszik magukkal, hanem a hitet.

Róbert reszkető kézzel nyúlt Kamilla után.— Akkor induljunk.

És így kezdődött az út, amely nem a gyógyulásról, hanem a megváltásról szólt.

Az út a kúriától az erdőig hosszú volt. A hajnal hideg párát fújt a dombokra, a kocsi kerekei mélyen belesüppedtek a sárba. Veres Róbert a kormány mögött ült, mellette Klaudia, ölében a gyenge Kamilla. A kislány alig mozdult, a szeme lehunyva, az ajka sápadt, mint a viasz.

A férfi idegesen szorította a kormányt.— Mégis hová viszel engem? Egy javasasszonyhoz? Egy álgyógyítóhoz?

Klaudia halk, de határozott hangon felelt:— Egy orvoshoz, uram. Egy olyanhoz, aki már nem gyógyít a világ számára. Csak azoknak, akik hisznek benne.

— A hit nem gyógyít meg senkit — morogta Róbert, de a hangjából hiányzott a meggyőződés.

Ahogy az erdő mélyére értek, a fák összezárultak felettük, mint egy boltív. Az ösvény végén egy kis faház tűnt fel, körülötte virágok, gyógynövények, a verandán egy öreg férfi ült. Ő volt dr. Hárs Andor.

Amikor meglátta őket, nem lepődött meg. Csak lassan felállt, és mélyen Róbertre nézett.— Aki ide eljut, az már elengedett valamit — mondta csendesen. — Mit veszített, Uram?

Róbert tétován válaszolt:— A lányom életét. De még nem tudok beletörődni.

Az öreg bólintott.— Akkor talán még van remény.

A ház belsejében nem volt semmi, ami egy kórházra emlékeztetett volna: polcokon szárított növények, apró üvegek, egy öreg zongora a sarokban. Az ablakban madarak fészkeltek. Az egész hely inkább tűnt templomnak, mint rendelőnek.

Dr. Hárs a karjába vette a kislányt, figyelte a légzését, a bőrét, az ujjait. A mozdulatai lassúak, biztosak voltak.Aztán ennyit mondott:— A teste gyenge, de a lelke erős. Még nem akar elmenni.

Róbert közelebb lépett.— Tud segíteni rajta? Mondja, mennyit kér, én bármit megfizetek!

Az öreg ekkor felemelte a tekintetét, és hangja szelíden, mégis nyomatékosan szólt:— A pénznek itt nincs értéke. Csak annak, amit hajlandó feladni érte.