— Mit adhatnék még? Mindenem az övé.
— Nem a vagyonról beszélek — vágta közbe az orvos. — Hanem a szívről. Mikor ölelte meg utoljára a lányát úgy, hogy nem félt, hogy elveszíti? Mikor mondta neki, hogy szereti, csak úgy, minden ok nélkül?
Róbert hallgatott. A válasz fájt, mert tudta, hogy évek óta nem mondta ki azt a szót.
Klaudia lépett előre, könnyes szemmel.— Doktor úr, mit tehetünk?
— Csendet, türelmet és szeretetet adjanak neki. A gyógyulás nem gyógyszer, hanem visszatérés ahhoz, amit elfelejtettünk.
A következő napok másképp teltek. A kúria helyett az erdei ház lett az otthonuk. Kamilla a verandán pihent, madárdalt hallgatott, és néha megmozdította az ujjait, mintha el akarna kapni egy napsugarat.
Róbert minden reggel vizet hordott a kútról, teát főzött, és a régi büszkeség lassan leolvadt róla, mint hó a tavaszban. Este, mikor a nap lement, Klaudia altatót énekelt, ő pedig mesét olvasott. A kislány olyankor gyengén mosolygott.
Egyik este az orvos odalépett hozzájuk.— Látja, Uram? Nem csodát tettünk. Csak visszahozták a fényt oda, ahonnan elűzték.
Róbert ránézett Kamillára, aki éppen az ujjával a levegőbe rajzolt valamit.— Mit rajzolsz, kicsim? — kérdezte.
— Egy szívet — suttogta a kislány. — Hogy ne felejtsd el, apa.
A férfi letérdelt mellé, szorosan megölelte. A könnyei az arcára hullottak.— Soha többé nem felejtem el. Soha.
Aznap éjjel Kamilla láza újra felszökött. Az ég kint zúgott, a házban gyertya égett, és mindenki a lélegzetét visszafojtva figyelte, ahogy az orvos a gyermeket próbálta hűteni. Klaudia térdre rogyva imádkozott, Róbert pedig tehetetlenül állt az ajtóban.
— Ne hagyj el, kicsim… kérlek, ne most — suttogta. — Ha kell, odaadom az egész életem, csak maradj velem.
Hosszú órák teltek el. A gyertya fénye inogni kezdett, majd lassan kialudt.Róbert lehajtotta a fejét. Már csak egy apró kezet érzett a tenyerében. És akkor…
Kamilla megmozdult. Egy halvány, de tiszta hang szólalt meg:— Apa… tortát kérek a születésnapomra.
Róbert felnézett, és nem hitt a szemének: a lány szeme nyitva volt, az arca kipirult, az ajkán mosoly.
Az orvos megérintette a vállát.— Élni fog. De ne feledje, nem a tudomány mentette meg. Hanem az, amit újra megtalált.
A hajnal lassan kúszott fel az erdő fölé, és a ház ablakán aranyfény szűrődött be. Kamilla aludt, de most először nyugodtan, mélyen. Az apró mellkasa egyenletesen emelkedett és süllyedt. A hajában néhány napsugár csillogott, mintha maga az élet fonódott volna bele.
A verandán Veres Róbert ült, kezében gőzölgő teával. Az arcán fáradtság volt, de olyan fáradtság, amit az ember boldogan visel. Mellette Klaudia állt, és csendben figyelte, ahogy a férfi szinte elmerül a gondolataiban.
— Nem is tudom, hogyan köszönjem meg — mondta végül Róbert. — Ha te nem vagy, ma már nem lenne, akit altassanak ezek a madarak.
Klaudia megrázta a fejét.— Nem nekem köszönje, Uram. Csak azt tettem, amit egy ember megtehet, ha hisz abban, hogy semmi sincs végleg elveszve.
A férfi elmosolyodott.— Tudod… amíg élek, azt hittem, a pénz mindenre képes. Aztán eljött ez a három hónap… és megtanítottak rá, hogy a szeretet az egyetlen valuta, ami nem inflálódik.
Klaudia finoman rámosolygott.— A szeretet mindig visszatér, ha igaz volt.
Bent Kamilla felébredt. A hangja gyenge volt, de vidám:— Apa… reggel van?
— Igen, kicsim. Már reggel van. És tudod mit? Ma hazamegyünk.
A kislány szeme felragyogott, mint egy kis nap az ablakban.— A mi házunkba? Ahol a nagy kert van?
— Oda. De mostantól más lesz minden. Nem lesz csend, csak nevetés. Nem lesz sietség, csak együtt töltött idő.
Dr. Hárs Andor a háttérben mosolygott, suttogva csak ennyit mondott:— Így gyógyul meg egy lélek is, Uram. Nem gyógyszertől, hanem attól, hogy újra mer élni.
A kúriába való visszatérés olyan volt, mintha egy álom nyílna ki újra. A verandát virágok díszítették, az ablakok nyitva álltak, és a ház újra megtelt élettel. Kamilla nevetett, szaladt, mintha soha nem lett volna beteg.
Róbert minden nap mellette volt. Reggel együtt ettek, délután együtt rajzoltak, este pedig ő olvasta a mesét, amit valaha csak a szobalány dúdolt. Most már együtt énekelték.
Egyik este Kamilla az ölébe mászott, kis kezével megérintette az arcát.— Apa… most már gazdag vagy?
A férfi elmosolyodott.— Most először igen, kicsim. Most már tényleg az vagyok.
A kislány elaludt az ölében, mosolyogva, békésen. Klaudia a háttérből nézte őket, és tudta: eljött az a pillanat, amikor már nincs szükség csodára, mert maga az élet lett az.
Néhány héttel később, a kislány születésnapján, a kúria megtelt nevetéssel. A kertben lampionok égtek, a szökőkút csobogott, és az asztalon egy torta állt, rajta apró virágok. Kamilla gyertyát fújt, Róbert mellette tapsolt, Klaudia pedig a háttérben csendben könnyezett.
— Mit kívántál, kicsim? — kérdezte Róbert.
Kamilla tündöklő szemmel nézett rá.— Hogy soha többé ne legyél szomorú, apa.
A férfi ölelésbe zárta, és abban az ölelésben minden benne volt, amit a világ nem tud megvásárolni: a hála, a megértés, és az újrakezdés csendes ereje.
Amikor a vendégek elmentek, Róbert az ablakhoz lépett, és kinézett a kertre. Az este halk volt, a csillagok fényesen ragyogtak.— Köszönöm, hogy nem hagytad, hogy elfelejtsek szeretni — suttogta az ég felé.
Klaudia odalépett mellé.— Az igazi csoda nem az, amikor valaki meggyógyul — mondta halkan. — Hanem az, amikor valaki újra megtanul hinni az életben.
Róbert bólintott, és a szemében könny csillogott.— És én most már hinni fogok. Mindig.
A szél lágyan végigsuhant a ház falain, és mintha maga a sors válaszolt volna rá.
Így ért véget Veres Róbert története: a férfié, aki mindent birtokolt, kivéve azt, ami a legfontosabb. És így kezdődött Kamilláé – a kislányé, aki bebizonyította, hogy a szeretet néha erősebb, mint a halál, és gazdagabb, mint a világ összes aranya.
Tanulság:Nem minden gyógyulás történik a kórházakban. Van, amelyik a szívekben kezdődi
A cikknek az eleje!