Mindig hittem abban, hogy ha két ember igazán szereti egymást, akkor körülöttük minden akadály magától félresiklik. Mintha a világ is tiszteletben tartaná az elhatározásukat. Most már tudom: a világ nem ilyen. Az emberek sem ilyenek.
Tizennyolc hónapja ismertem Áront, amikor egy késő őszi estén — a kedvenc kávézónk sarkában, a fogaskerekű halk zakatolását hallgatva — letérdelt elém. A mécsesek táncoló fénye megcsillant a gyűrűn, amit remegő kézzel tartott felém.
– Zsófi… leszel a feleségem? – kérdezte halkan, olyan hangon, mintha attól félne, hogy ha túl hangosan mondja, véget ér a varázs.
Én pedig igent mondtam. Persze, hogy igent. A szívem tele volt reménnyel, a torkomig kúszó könnyeim pedig olyan megkönnyebbülést hoztak, amit már régen nem éreztem.
A kislányom, Nóri, akkor még csak ötéves volt, de már rajongott Áronért. Úgy kapaszkodott belé, mint akitől azt reméli, végre lesz valaki, aki többé nem hagyja el.
Én is ezt reméltem.
Csakhogy Áron édesanyja, Szigeti Ilona – akit a környéken sokan egyszerűen csak „az orvosné”-ként ismertek –, soha nem nézett rám úgy, mint aki elfogadja, hogy a fia új családot talált magának.
Mindig akadt egy megjegyzése, egy félmosolya, egy fölényes pillantása. De azt hittem, idővel majd kisimul minden.
A reményem akkor foszlott szét, amikor megmutattam neki az esküvői ruhámat.
Egy hideg januári délelőtt volt. A lakásom nappalijában álltam, a fényes, hófehér anyag körülölelt, és úgy éreztem, mintha végre tartoznék valahová. Ilona belépett, végigmért, és a szája sarka megfeszült.
– Fehér? – kérdezte olyan hangon, amitől még a parketta is meghűlt alattunk. – Te fehérben akarsz oltár elé állni?
Először nevettem. Butaságnak tűnt.
– Miért ne? – kérdeztem. – Tetszik. Álmodtam róla.
Erre Ilona végigmért, és metsző hangon odaszúrta:
– A fehér a tisztaság jelképe. Te már anya vagy. Tőled… ez nem hiteles. Egy krém vagy világosrózsaszín sokkal illőbb lenne. Vagy akár a borvörös.
Nevetés helyett most már a hideg futott végig a hátamon.
– Ilona, ez sértő. Nem akarom ezt hallani. – próbáltam békésen reagálni.
Áron ekkor lépett be. A tekintete megfeszült köztünk, és Ilona felé fordult, mintha várna valamit.
Ilona nem is késlekedett:
– Mondj valamit, Áron! Ugye te sem gondolod, hogy így kellene…?
Áron lehajtotta a fejét, aztán halkan, szinte szégyenlősen kimondta:
– Anya nem rosszindulatból mondja, Zsófi. Talán tényleg… kereshetnél valami mást.
Egy pillanatra azt hittem, rosszul hallok.
Nem védett meg. Egyetlen szóval sem.
Lassan letettem a fátylat, amit addig a kezemben tartottam, és csak annyit mondtam:
– Értem.
Csak ennyit. Aztán kimentem a konyhába, és próbáltam nem széthullani.
Aznap este órákon át simogattam Nóri hátát, miközben ő meséket kérve bújt hozzám. A könnyeimet a hajába rejtettem. A félelmeim pedig ott kavargtak a mellkasomban: ha Áron ennyire nem áll ki mellettem most, mi lesz később?
Másnap, amikor hazaértem a munkából, Ilona már bent ült a nappaliban.
Nem értettem, hogyan jutott be — aztán megláttam Áron zöld kulcstartóját a tálkában.
– Megoldottam a ruhakérdést. – jelentette ki büszkén, mintha valami díjat nyert volna.
A kanapén egy doboz feküdt. A dobozban egy mélybordó, szinte teátrálisan túldíszített ruha.
Olyan volt, mint amilyet egy bálba szoktak viselni a századfordulón, nem egy modern esküvőre.
– Ezt? – kérdeztem hitetlenkedve. – Komolyan?
– Ez illik hozzád. – szólalt meg Ilona. – És vissza is vittem a fehér ruhát. A blokk a táskádban volt. Ez sokkal megfelelőbb.
Éreztem, ahogy a torkom összeszorul.
Pont akkor lépett be Áron. Meglátta a ruhát, elmosolyodott, és megjegyezte:
– Nem is rossz… talán valóban jobb így.
A szívem akkor reccsent meg. Nem hangosan — hanem belül, halkan, de visszavonhatatlanul.
És amikor Nóri beszaladt, meglátta a piros ruhát, elkomorodott.
– Anyu, ez olyan… mintha valaki megsérült volna. Miért ilyen piros? Ez az Ilona néni ruhája lesz?
A gyerek őszintesége néha úgy vág, mint a penge.
Most is így történt. És ez a penge felsértette bennem az utolsó maradék illúziót is.
Abban a pillanatban eldöntöttem: ha ez lesz az ő játszmájuk, akkor én írok új szabályokat.
És nem veszítek. A VÖRÖS FOGADALOM
Az elkövetkező hetekben látszólag beletörődtem mindenbe. Mosolyogtam, bólogattam, és hagytam, hogy Ilona irányítson — legalábbis ő ezt higgye.
Áron pedig megkönnyebbülve vette tudomásul, hogy „végre nem vitatkozom”.
Fogalma sem volt róla, milyen csend készülődik bennem. Egy olyan csend, amely vihart hordoz a mélyén.
Esténként, amikor Nóri már aludt, a nappali félhomályában ültem, és üzeneteket küldtem azoknak, akiket igazán szerettem: a gyerekkori barátnőimnek, a kollégáimnak, azoknak, akik látták bennem az embert, nem csak a „múlt hibáit”.
Halkan, titokban szerveztem valamit. Valamit, ami nem bosszú volt, nem is színjáték, hanem egy kiállás. Egyetlen erős, világos üzenet: nem lehet megalázni azt, aki végre megtanulta felemelni a fejét.
Ilona persze nem gyanakodott. Annyira biztos volt a győzelmében, hogy meg volt róla győződve: én majd szégyenlősen beleolvadok abba a bordó ruhába, amit rám erőltetett.
És Áron… ő egyre távolabb lett tőlem.
Mintha megkönnyebbült volna, hogy már nem állok bele az igazamért.
Pedig valójában csak csendben készültem valamire, amit már nem lehetett visszafordítani.
A próba: amikor minden a helyére került
Két héttel az esküvő előtt, egy vasárnap délelőtt elmentem a belvárosi szabónőhöz.
A próbára vittem a bordó ruhát — és valami mást is. Valamit, amit mélyen a táskámban rejtettem.
Ilona azt hitte, hogy azért megyek, hogy igazíttassak rajta.
Valójában azért mentem, hogy megnyissam az utat az igazi tervem előtt.
A szabónő, Piroska néni egy kedves, ösztövér asszony volt, aki mindig is rajongott a kreatív ötletekért.
– Ez túl… sok, nem? – kérdezte halvány mosollyal, miközben végigmérte a bordó ruhát. – Nem illik hozzád, Zsófikám. Nem látom benne a személyiséged.
– Mert nem is én akarom viselni. – mondtam elcsendesedve.
Aztán elővettem a táskámból azt a ruhát, amit senki sem látott még.
Egy fekete, elegáns, letisztult koktélruhát, amit hónapokkal ezelőtt vettem meg — csak azért, mert beleszerettem.
Soha nem gondoltam volna, hogy esküvőn fogom viselni… de most jött el az ideje.
Piroska néni felcsillanó szemmel nézett rám:
– Na, ez te vagy. Ez erő, nem megfelelés.
A ruha rám simult, mintha hozzám nőtt volna.
És akkor jött az ötlet, ami az egész napot eldöntötte.
– Szükségem lenne… egy rejtett cipzárra. – mondtam. – Olyanra, amit mindenki szeme előtt mégsem vesznek észre. Olyanra, amivel egy mozdulattal… változtathatok.
Piroska néni szeme felragyogott.
– Értem. Nagyon is értem.
És két órával később a tervünk készen állt.
Az esküvő napja
A március első szombatja volt. A tavasz még csak óvatosan próbálkozott, a levegőben mégis érezni lehetett valami friss kezdetet.
Legalábbis én így láttam.
A rendezvényterem, a budai hegyek között megbújó Öregkő Villa, hófehér szalagokkal és halvány fényekkel díszítve várt.
Ilona gondosan ügyelt rá, hogy minden „elegáns és tisztes” legyen, ahogy ő mondta.
Én pedig ott álltam a tükör előtt, a bordó ruhában, ami alatt ott rejtőzött a fekete koktélruha.
A szívem hevesebben vert, mint valaha — de nem félelemből. Megszületett bennem valami: végre újra éreztem saját erőmet.
Nóri odalépett hozzám. A kis ujjaival megfogta a bordó anyagot.
– Anya… biztos, hogy ezt akarod? Ez nem te vagy.
Leguggoltam hozzá, megsimítottam az arcát.
– Ma még nem tudom neked elmondani az egészet, kincsem. De ígérem, minden rendben lesz. És amit ma teszek… érted is teszem.
Ő bólintott. És tudtam, hogy eljött az idő.
A ceremónia kezdete
A zene halk, mégis ünnepélyes volt. A templom helyett a villa nagytermét választottuk, mert Áronék „modern esküvőt” akartak.
Áron az oltár előtt állt, hófehér öltönyben, kissé idegesen, bár láthatóan elégedett.
Tetszett neki, hogy minden úgy történik, ahogy az anyja jónak látta.
A vendégek zümmögtek, Ilona pedig az első sorban feszített —
természetesen hófehér ruhában.
Mintha ő lenne a menyasszony.
A szemem találkozott az övével. Zavartalanul mosolygott, mint aki már megnyerte a játszmát.
Azt hitte, én vagyok az, aki vesztésre áll.
Csakhogy ő nem tudta, amit én már hetek óta tudtam:
egész életemben mások elvárásai szerint éltem. Ma először önmagam szerint fogok.
A zene felerősödött.
Elindultam a sorok között.
És ekkor… megtörtént.
Egy halk, majd egyre erősödő susogás, ahogy a vendégek kabátokat, sálakat vetettek le.
Először csak a szemem sarkából vettem észre.
Aztán teljes valójában elém tárult:
mindenki vörösben volt.
Piros ingek, vörös blúzok, bordó kendők, mélypiros nyakkendők.
Egyetlen tömör, egységes, erős hullám:
a szolidaritás vörös áradata.
Ilona felháborodva ugrott fel.
– Mi ez?! Mi ez a cirkusz?!