– Mama, ne indítsd be az autót! Kérlek, ne! – kiáltotta olyan kétségbeesetten, hogy Helen megdermedt.

Ott állt mozdulatlanul, a kulcs a kezében, pár centire a gyújtástól.

– Lucas, kicsim… mi baj van? – kérdezte, alig hallható hangon.

Egy szorítás, ami szinte fájt

A fiú megragadta a kezét, olyan erővel szorította, hogy szinte fájt.

– Hidd el nekem, sétálnunk kell. Azonnal – suttogta, és idegesen hátrapillantott a ház felé, mintha attól tartana, hogy valaki meglátja őket.

Helen visszacsúsztatta a kulcsot a kabátzsebébe. A szíve összevissza vert, egyszerre félt és nem értette, mi történik. Lucas soha nem beszélt így, nem kiabált, nem ijedt meg semmitől. Valami nagyon komoly dologról volt szó, ezt már a zsigereiben érezte.

Alig jutottak a kocsifelhajtó feléig, amikor a telefonja vadul rezegni kezdett. Először az idősebb lánya, Anna hívta, aztán a fia, David. Egymás után jöttek a hívások, szinte szünet nélkül.

– Ne vedd fel, Mama – kérlelte Lucas. – Most ne.

Helen megtorpant. Érezte, mintha jég futna végig az ereiben.

– Lucas, mondd el az igazat – szólalt meg, a hangjában félelem és keménység keveredett. – Mi történik?

A fiú megrázta a fejét. A tekintete tele volt olyan félelemmel, amit egy tizenöt éves gyerek szemében nem kellene látni.

– Ha beindítottad volna azt az autót, most nem beszélgetnénk – mondta végül.

Abban a pillanatban a hideg szél végigszaladt a nyitva maradt garázson, mintha aláhúzta volna, hogy valami borzalmasan valóságoshoz jártak nagyon közel.

A szavakat még nem mondták ki, de Helen már értette. Szinte fájt, mennyire tisztán látta.

Valaki, valamiért, azt akarta, hogy ne érjen el a saját férje temetésére. Élve biztosan ne.

„Találtam valamit a garázsban…”

Ahogy elindultak az utcán lefelé, Helen próbálta tartani Lucas tempóját. A fiú gyorsan lépkedett, mintha menekülne, de közben magába fojtotta a pánikot. A csípős reggeli levegő csípte Helen tüdejét, de sokkal jobban fojtogatta az a gondolat, ami körbe-körbe járt a fejében: Ki akarna ártani neki? És miért pont ma?

Néhány utcával arrébb, egy kis térnél Lucas végre megállt. Körbepillantott, mintha ellenőrizné, figyeli-e őket valaki, aztán halkan megszólalt.

– Mama… ma reggel találtam valamit a garázsban. Valamit, aminek nem szabadott volna ott lennie.

Helen érezte, hogy megfeszülnek a nyakizmait.

– Mit találtál?

– Egy rongyot. Be volt tömve a kocsi kipufogójába – nyelt egyet. – A te autód volt. Más nem használja.

Helenre hirtelen szédülés tört rá.

– Azt akarod mondani, hogy… valaki megpróbált…? – a mondat a torkán akadt.

Lucas lassan bólintott.

– Ha beindítod a motort, miközben a garázsajtó zárva van, meghalhatsz. A szerelő mondta, hogy pár perc is elég.

Helen a szájához kapta a kezét. Nem akarta elhinni, amit hall. Mély levegőt vett, próbálta lenyugtatni magát.

– Honnan tudtad, hogy időben kell szólnod?

Lucas elmagyarázta, hogy már korán átjött, mert nem akarta, hogy Helen egyedül menjen a temetésre. Tudta, mennyire összetört. Ahogy elment a garázs mellett, észrevette a kipufogóba gyömöszölt rongyot. Az egész helyzet annyira szándékosnak tűnt, hogy rögtön gyanút fogott.

– Ki akartam húzni, mielőtt lejössz, hogy ne ijedj meg – mondta. – De amikor meghallottam a lépteidet… csak futottam.

Helen próbált józanul gondolkodni.

– Ki jár be a garázsba? Kinek van kulcsa?

A lista nagyon rövid volt. A két gyereke, Anna és David, a menye, Laura, és Lucas. Senki más.

A gyomra összerándult.

Lucas a földet bámulta.

– Még valamit hallottam tegnap este – szólalt meg halkan. – Anyu és David vitatkoztak a konyhában. Nem tudták, hogy a lépcsőn ülök. Azt mondták, ha ma aláírod a papírokat, minden egyszerűbb lesz.

– Miféle papírokat? – kérdezte Helen értetlenül.

Lucas felnézett.

– A nagypapa életbiztosításáról beszéltek. Azt mondták, együttműködést várnak tőled. És ha nem teszed… van egy tervük.

Helen hátán jeges borzongás futott végig. Eszébe jutott, milyen erősen nyomult Anna a „hagyatéki papírokkal”. Daviden is látta, hogy kerüli a kérdéseket. Laurát pedig hetek óta idegesnek érezte, sokszor megjegyezte, milyen „teher” két háztartást fenntartani, és hogy „egyszerűsíteni kellene” az örökség kérdését.

Eddig egyik jel sem állt össze, most hirtelen minden a helyére kattant.

– Szerinted…? – a mondat vége nem jött ki a száján.

Lucas komoran bólintott.

– Szerintem nem számítottak rá, hogy ilyen korán jövök – mondta. – És azt is gondolom, hogy balesetnek akarták beállítani. Ma, amikor mindenki a temetéssel van elfoglalva.

Helen hangja elcsuklott.

– A saját fiam… a saját gyerekeim…

– Mama, nem vagy egyedül – szorította meg a kezét Lucas. – De ki kell találnunk, mit csináljunk. Nem mehetsz vissza úgy, mintha mi sem történt volna.

Helen leült a tér egyik padjára. Az egész teste remegett. Michael halála óta most először kívánta olyan kétségbeesetten, hogy a férje mellette legyen, és megmondja, mit tegyen. Most viszont egyedül kellett döntenie. Egyedül azzal, amit megtudott.

– Mit szeretnél csinálni? – kérdezte Lucas óvatosan.

Helen lassan kifújta a levegőt.