– Először – mondta olyan határozottsággal, ami őt is meglepte –, gyalog megyünk a temetésre. Azt akarom, hogy azt higgyék, minden a tervük szerint alakul. Aztán… ügyvéddel beszélünk. És a rendőrséggel.
Lucas bólintott, de a tekintetében ott bujkált valami sötétebb. Félt attól, mi lesz, ha a család rájön, hogy lebuktak.
A temetés csak a kezdet volt.
A szertartást egy kis, vörös téglás templomban tartották, ahová Helen és Michael minden karácsonykor elment. Ahogy Helen belépett, szinte érezte, ahogy minden szem rátapad. Anna azonnal odasietett hozzá, könnyei gondosan időzítve gördültek le.
– Anya! Miért nem vetted fel a telefont? Halálra aggódtuk magunkat…
Helen arca nyugodt maradt, de belül forrt benne a düh.
– Nem hallottam – válaszolta egyszerűen.
Ugyanezt mondta Davidnek is, amikor a fia is odalépett hozzá, látszólag aggódó arccal. A szeme azonban hidegen, számítóan mérte végig.
Lucas végig mellette maradt, csendes, de kitartó őrangyalként.
A szertartás alatt Helen egyetlen szót sem fogott fel abból, amit a lelkész mondott. Újra és újra végigpörgette a fejében az elmúlt éveket. Emlékezett minden félmondatra, minden apró nyomásra, amit addig elintézett egy vállrándítással. A papírokra, amelyekre „csak aláírás” kellett. A halkan folytatott vitákra, amelyekre mindig akkor lett figyelmes, amikor már véget értek. Laura megjegyzéseire a pénzről, a házról, a „terhekről”.
Michael mindig bízott a gyerekeiben. Ő is. De a halál megváltoztatja az embereket, vagy megmutatja, milyenek valójában.
Amikor a szertartás véget ért, Anna és David szinte egyszerre léptek oda hozzá.
– Anya, ma alá kell írnod a papírokat. Fontos – mondta Anna lágy hangon.
– Csak egy percedbe kerül, és mi átvesszük az intéznivalókat – tette hozzá David.
Helen Lucas karjára tette a kezét, mintha abból merítene erőt.
– Ma semmit nem írok alá – felelte határozottan. – Előbb átnéz mindent az ügyvédem.
David arca egy pillanat alatt megkeményedett. Anna mosolya is azonnal lecsúszott.
– Anya, erre semmi szükség – sziszegte Anna, most már kevésbé kedves hangon.
– Szerintem nagyon is van – vágta rá Helen. – Ha pedig nem tetszik, akkor majd a törvény dönt.
David közelebb lépett.
– Mit akarsz ezzel mondani?
Helen egyenesen a szemébe nézett.
– Azt, hogy élek. És szándékomban áll tovább élni.
Lucas megszorította a karját, jelezve, hogy mellette áll. Laura, aki eddig kicsit hátrébb figyelte őket, most odasietett. Az arca kipirult a haragtól.
– Ez nevetséges – csattant fel. – Csak az iratokat kellene rendezni, semmi más.
Helen egy lépést hátrébb lépett, és elég hangosan szólalt meg ahhoz, hogy a közelben állók is hallják.
– Találtam valamit ma reggel a garázsban. A rendőrség is meg fogja találni. Szóval jól gondoljátok meg, mit mondtok most.
A csend hirtelen nehéz lett körülöttük. Szinte vágni lehetett a levegőt.
Anna elsápadt. David összeszorította a fogát. Laura elfordította a tekintetét.
Az álarc lehullott.
Helen lassan levegőt vett.
– Most elmegyek. Lucasszal dolgunk van.
Nem várta meg a választ. Az unokájával együtt áttörtek a suttogó, kíváncsi tömegen, és kiléptek a templom elé.
Ahogy elsétáltak a templomtól, Helen először érzett valami hasonlót az erőhöz a férje halála óta. Nem volt többé teljesen kiszolgáltatva. Nem volt egyedül. Tudta, hogy nem lesz könnyű, de most először érezte, hogy kézben tarthatja a saját életét.
A következő lépés az volt, hogy felkeressen egy ügyvédet, feljelentést tegyen, és gondoskodjon a saját biztonságáról. Nem engedte, hogy Michael halálát kiforgassák, és ürügyet csináljanak belőle arra, hogy őt is eltüntessék.
Az a család, amelyik addig azt állította, hogy megvédi, most megmutatta az igazi arcát. De Helen elhatározta, hogy fényt visz a sötét ügyeikre, és nem hallgat tovább.
Ezúttal nem fogják elhallgattatni.
A cikknek az eleje!