– Ez… ez húsleves? – kérdezte meglepetten a törékeny idős férfi, miközben szemei vágyakozva meredtek a gőzölgő tányérra.

– Hát persze – válaszolta Anna mosolyogva. – Csirkéből főztem, sok zöldséggel, ahogy anyukám csinálta. Egy kis szerecsendióval is, úgy különlegesebb.

A férfi, Pásztor Zoltán, aki nyolcvan évéből legalább hatvanat üzleteléssel, hatalommal, gőggel és magánnyal töltött, tétován nyúlt a kanál után.

– Régóta nem ettem már ilyet… – motyogta, és ahogy az első falatot lenyelte, a szeme megtelt könnyel. – Húsleves… az anyám mindig vasárnap főzött ilyet…

Anna nem válaszolt. Csendben csak leült mellé az asztalhoz, és a maga tányérjából kanalazott.

Zoltán, akit évtizedek óta csak „Bronz Zoliként” emlegettek – keménysége, ridegsége és szinte változatlan külseje miatt –, most először nem parancsolt, nem morgott, csak evett.

Az elmúlt három évben több mint húsz gondozót üldözött el. Egyik sem bírta három hétnél tovább. Ő maga is büszkén emlegette:

– Jobban rettegek a hisztis nőktől, mint a haláltól!

De Anna más volt. Csendes. Kitartó. Nem alázkodott, de nem is vitatkozott. Tette a dolgát.

– Miért nem válaszolsz, ha beszélek hozzád? – förmedt rá egyszer Zoltán.

– Mert néha a csend több, mint a szó – felelte higgadtan a nő.

Zoltán elhallgatott. Valamit mondani akart, de végül csak legyintett.

– Bölcsebb vagy, mint hinnéd.

Anna nem azért vállalta a munkát, mert különösen vonzotta az öregúr társasága. Özvegy volt. A fia, Bence, tizenkét évesen halt meg. Azóta csak dolgozott – előbb mosogatott, majd kórházban ápolt, végül ide került.

A ház hatalmas volt, hideg és némán zárkózott. Mintha maga Zoltán építtette volna úgy, hogy kizárjon mindenkit. A könyvespolcok a plafonig értek, de a por vastagon ült minden köteten.

Egyik este Anna levette Csehov novelláskötetét, és halkan olvasni kezdett.

Zoltán először nem reagált. Aztán, mikor Anna becsukta a könyvet, megszólalt:

– A lány, aki túl sokat álmodott… az volt a kedvencem.

– Akkor holnap este azt olvasom.

Másnap reggel a férfi morgott a zabkása miatt, délelőtt kritizálta a takarítást, de este, mikor Anna elővette a könyvet, csak annyit mondott:

– Csak lassan… hadd ízleljem.

Két hét telt el.

Egy este, mikor Anna éppen betakarta, a férfi gyenge hangon suttogott:

– Régóta nem volt már ilyenem…

– Mi az, Zoltán bácsi?

A férfi ránézett, mélyen a szemébe.

– Az az érzés… hogy valaki nem csak azért van mellettem, mert ez a munkája… hanem mert… mert tudja, hogyan kell jelen lenni.

Anna nem felelt. Csak a kezét a férfi karjára tette, és bólintott.

Zoltán szeme párás lett.

– Félek… – mondta alig hallhatóan.

– Én itt vagyok – suttogta Anna.

Aznap éjszaka, pontban kettőkor, megszólalt az ágy melletti csengő.

Anna álmosan, de ösztönből pattant fel. Átfutott az előszobán, belépett a sötét szobába.

Zoltán nem aludt. Csak feküdt, a plafont nézte.

– Anna… – szólította meg halkan. – Tedd meg nekem. Kérlek.