A szél, akár egy mennyei pásztor, sötét felhőket terelt az égen, és a levegőben erőteljesen érződött a közelgő eső illata. A háztömbök közötti udvarban, egy szerény padon a virágágyás mellett egy fiatal lány ült lehunyt szemmel, és csendesen sírdogált.
Úgy tűnt, a közelgő zápor egyáltalán nem ijesztette meg – annyira elmerült saját bánatában, hogy észre sem vette, mi történik körülötte. Az első nagy esőcseppek már az aszfaltra hullottak, jelezve, hogy hamarosan igazi felhőszakadás következik. A környező házak lakói sietve igyekeztek haza, nehogy elkapja őket a vihar.
Senki sem figyelt fel a magányosan síró lányra – kivéve egy idős takarítónőt, Klára néni, aki nem tudott elmenni mellette szó nélkül.
– Mi baj, kicsikém… Miért sírsz? Mindjárt elered az eső, te meg itt ülsz a szabad ég alatt… Történt valami? – kérdezte, miközben óvatosan megérintette a lány kabátujját.
– Történt bizony… – nyögte a lány könnyek között. – Klára néni…
– Ó, sírással nem sokra megyünk… Ráadásul mindjárt szakadni fog… Gyere, menjünk be a raktárba, ott elmesélheted, mi nyomja a szíved – javasolta Klára néni, majd elvezette a síró lányt a ház alatti tárolóhelyiségbe, ahol egy kis szobában tárolta a takarítóeszközöket.
Bent Klára néni először feltette a vízforralót az elektromos főzőlapra, majd leültette vendégét egy kopottas fotelbe.
Közben odakint valódi vihar tört ki, villámok cikáztak, mennydörgés rázta meg az eget.
A meghitt, meleg kis szoba jótékonyan hatott a lányra, aki lassan elcsendesedett, és hálás pillantással nézett Klára nénire.
– Na, mesélj csak, gyerekem… Mi történt? Ki bántott meg ennyire? – kérdezte az asszony, miközben teát töltött a csészébe.
A lány nagyot sóhajtott, felszippantotta az orrát, és belekezdett a történetébe.
Kiderült, hogy a lány neve Dorka, és egy távoli, eldugott kis faluból érkezett. Árva volt, nemrég temette el a nagyapját, az utolsó hozzátartozóját. Egy jobb élet reményében költözött fel a városba, és egy élelmiszer-elosztó központban vállalt munkát raktárosként.
Letöltötte az első hónapját, és reménykedve várta a fizetését – ám a munkaadói csúnyán rászedték. Óriási hiányt sóztak a nyakába, és ezzel zsarolva akarták rákényszeríteni, hogy ingyen dolgozzon, amíg „meg nem téríti a kárt”.
Dorka épphogy meg tudott szökni ebből a csapdából. De ezután az utcán találta magát, munka és otthon nélkül.
Klára néni szótlanul, lesújtott arccal hallgatta végig a lány beszámolóját, időnként megrázva a fejét a világ gonoszságán.
– Jaj, kislányom, sajnos vannak ilyen esetek… De ne búsulj, talán tudok segíteni… – szólalt meg végül.
– A lányom egy közvetítőirodában dolgozik. Olyan munkákat közvetítenek, amik gazdagabb családoknál vagy szállodákban vannak… Minden törvényes és rendben van… Ha akarsz dolgozni, elintézem, hogy beajánljon.
Mit szólsz, felhívjam?
Dorka szeme felcsillant:
– Persze, Klára néni! Nagyon szeretnék dolgozni… valamiből élni is kell!
– Akkor rendben. Ma éjszakára maradj nálam, holnap pedig elmész az állásinterjúra. Ez neked jó lehetőség, Dorkám – mosolygott Klára néni.
Aznap estig sokáig beszélgettek, és egyre szorosabb kapcsolat alakult ki köztük.
Másnap reggel Klára néni felhívta a lányát, és röviden ismertette vele a helyzetet.
Dorka pedig megkapta a címet: egy gazdag család villájában kellett kezdenie, mint bejárónő.
A villa egy elit zöldövezeti negyedben állt, ahol minden ház pazarabb volt a másiknál.
Dorkának olyan érzése volt, mintha egy mesebeli városba csöppent volna, ahol királyok és királynők élnek.
De amikor meglátta a megadott címen álló épületet, szó szerint elállt a lélegzete.
Az új munkaadóinak rezidenciája akkora volt, hogy még a környék legdrágább házai között is kitűnt.
A ház asszonya, Adél asszony, és fia, Gergő, szívélyesen fogadták.
Az elvárásaik teljesen elfogadhatónak tűntek, így mindkét fél elégedett volt.
Különösen Gergő, a ház ura, figyelt fel Dorkára – már az első pillanattól kezdve buján méregette, szinte vetkőztette a tekintetével.
Dorka azonban nem értette, miért nézi így a férfi – hiszen a házban épp nagy volt a készülődés: Gergő hamarosan megnősül, a menyasszony pedig egy befolyásos családból való.
„Ugyan miért foglalkozna velem? Szegény kis senki vagyok, árva…” – gondolta zavartan, miközben próbált elkerülni minden szemkontaktust Gergővel.
Nem tudta, hogy Gergőnek szenvedélye volt az efféle ártatlan, vidéki lányok iránt – és hogy rendszeresen összetörte a szívüket.
Adél asszony pedig szemet hunyt fia kicsapongásai felett, azt hangoztatva, hogy egy fiatal férfinak meg kell ismernie a nőket.
Dorka minden erejével próbált udvarias, de távolságtartó maradni.
De Gergőt nem hagyta nyugodni a lány látványa. Egyik este, amikor Dorka végzett a napi munkájával, és épp indult a személyzeti lakrészbe, Gergő a konyhában várta.
Megragadta a karját, és szó szerint berángatta az egyik vendégszobába.
Részeg volt, és elvesztette az önkontrollját.
– Gergő úr, kérem, mit csinál? Mit akar? Kiabálni fogok… – próbált ellenállni Dorka.
– Kiabálj csak… Holnap már az utcán leszel. És úgy elintézem, hogy az ügynökség egy sufniba se küldjön takarítani – vicsorgott Gergő.
Dorka sírt, könyörgött, de a férfi nem tágított. A lány végül nem tudott védekezni.
Mikor minden megtörtént, csak ennyit kérdezett könnyek között:
– De hát maga nősül… Miért tette ezt?
– Nősülök? Ugyan már… És aztán? Dolgozol tovább, kussban, és még kapsz is egy kis extra pénzt – válaszolta Gergő, miközben rendbe szedte magát.
Dorkát undorral töltötte el a férfi, de nem volt hova mennie. Nem akarta cserben hagyni Klára néni lányát, aki munkát adott neki.
Azt hitte, egyszeri eset volt.
De hamarosan sokkal súlyosabb helyzet állt elő...
Dorka próbálta elfelejteni, ami történt. Úgy tett, mintha semmi sem történt volna – akárcsak Gergő, aki továbbra is úgy viselkedett, mintha semmi nem történt volna közöttük. Csak néha méregette őt csendben, kíváncsian, de semmi több.
A lány minden idegszálával arra koncentrált, hogy megfeleljen a munkájában, és hogy elkerülje a gazdáját. Azt gondolta, a férfi majd elfelejti, és minden visszatérhet a normális kerékvágásba.
A lakodalomra készülődés egyre fokozódott. Gergő egy befolyásos család lányát, Krisztinát vette el feleségül. A háromnapos menyegzőt nagy csinnadrattával rendezték, még a helyi újságok is beszámoltak róla.
Dorka megkönnyebbülve sóhajtott fel: „Na végre! Most már békén hagy.” Részben igaza is lett. Gergő a házassága után nem is figyelt rá. Legalábbis úgy tűnt…
Néhány héttel később Dorka rosszul kezdte érezni magát. Először csak gyomorégésnek, fáradtságnak hitte. Aztán elmaradt a havi vérzése is. Egy reggel, remegő kézzel, megcsinálta a terhességi tesztet.
Pozitív.
Dorka mozdulni sem tudott. Csak ült, és bámulta az aprócska csíkokat.
– Istenem… terhes vagyok… – suttogta, miközben keserűen zokogni kezdett.
Először titokban akarta tartani. De aztán úgy döntött, beszél Gergővel – a férfivel, aki felelős volt mindenért.
Amikor végre szemtől szembe állt vele, remegő hangon csak annyit mondott:
– Gergő úr… babát várok…
A férfi arca először megfeszült, majd hátradőlt, és hidegen így szólt:
– Hát ez remek hír… közvetlenül az esküvő után… Tönkre akarod tenni az életem? Na jól van, ne bőgj. Majd szerzek egy orvost. Elintézzük.
– De ez bűn! Nem tudnám elvetetni… – suttogta Dorka, de Gergő már hátat fordított, legyintett, és kisétált.
A lány napokig vívódott. A megbeszélt napon elment a klinika elé, de képtelen volt belépni. A harmadik próbálkozás után csak állt a járda szélén, és a telefonját szorongatta.
Felhívta Gergőt.
– Sajnálom… Nem tudtam megtenni… – mondta halkan, könnyek között.
– Persze, ti nők csak arra vagytok jók, hogy széttegyétek a lábatokat. De ha következménye van, akkor jön a hiszti… – üvöltött a férfi a telefonba. – Maradj ott. Megyek.
Húsz perc múlva megjelent. Egy szatyor ételt és egy lakáskulcsot nyomott a kezébe.
– Tessék. Innentől nem vagy a szolgálóm. Ott lakj, és ne mutasd meg magad. Majd ha megszültél, eldöntjük, mi legyen.
Dorka pirulva vette át a kulcsot. Nem tudott mást tenni.
A lakás, ahová beköltözött, kicsi, de rendezett volt. Dorka magára maradt – egyedül, de a hasában már két kis élet mozdult.
Ahogy teltek a hónapok, Gergő valóban eljárt néha: hozott élelmiszert, gyógyszert, vagy csak megnézte, hogy életben van-e. Mintha kötelező feladat lenne, amit gyorsan le akar tudni. A látogatásai inkább a lelkiismerete elhallgattatására szolgáltak.
Eközben Gergő anyja, Adél asszony, kezdett gyanút fogni.
– Gergő! Te teljesen meghibbantál? Krisztina apja eltipor minket, ha ez kiderül. Előbb gondolkodj, mielőtt egy szolgálólánnyal kezdesz ki! – csattant fel.
A férfi csak hallgatott, és a fejét fogta. Végül annyiban hagyta a dolgot: „Hadd szüljön… majd meglátjuk.”
Aztán egy nap Dorka örömkönnyek között telefonált:
– Megszülettek! Egészséges ikrek! Egy fiú és egy kislány… Bálint és Nóra!
Gergő hidegen reagált.
Pár nappal később megjelent. Mosolyogva hozott tortát. Segített lefektetni a kicsiket, majd teát főzött. Dorka kicsit megnyugodott.
De ahogy megitta a teát, hirtelen megszédült, és minden elsötétült.
Amikor felébredt, egy ismeretlen helyen találta magát. Feje lüktetett, kezei meg voltak kötözve, szája leragasztva.
Egy autó hátsó ülésén feküdt, két ismeretlen férfi vitte valahová.
– Hova visznek? Mit csinálnak velem? – suttogta, alig hallhatóan.
– Kuss legyen, kis szuka… – mordult rá az egyik.
Dorka elájult.
Mikor újra eszméletére tért, egy erdei kunyhóban volt, ahol fűszernövények lógtak a gerendákról, és mindent füst és moha illata lengte be.
Hallotta, ahogy az egyik ember ezt mondja:
– Szegény lány… Nem lehetne inkább elengedni?
– Fizesz helyette? Ikreket szült valami gazdag fickónak. Meg akarnak szabadulni tőle – válaszolt a másik.
Dorka rémülten kereste a kiutat. Meglátta az ablakot. Egy régi szerkezetű zár volt rajta, amit ismerősnek talált. A nagyapja erdész volt – ő tanította, hogyan nyithat ki régi ablakokat.
Lassan, óvatosan kinyitotta, és kiszökött az erdőbe.
Vágott, tüskés bokrok között futott, kezei még mindig kötéllel voltak összekötve. Néhány perc múlva, az ösvényen, szembe találta magát egy férfival és egy kutyával.
– Állj meg, kérlek! Segítsen! Elraboltak… meg akartak ölni… a gyerekeim miatt! – kiáltotta elhaló hangon, miközben a fához támaszkodott.
A férfi, egy erdész, András, gyorsan levágta a köteleket.
– Nyugodj meg… Trezor nem bánt. Vadászkutya, nem harap – mondta, majd elővette a rádióját, és értesítette a helyi rendőrt.
Meglepő módon, a rendőrök gyorsan reagáltak. Hamarosan helikopter körözött a levegőben.
– Gyere, menjünk a kunyhómba… A húgom épp látogatóban van… Teát főzünk, és elmeséled – mondta András.
A kunyhóban tisztaság és béke honolt. Amint megérkeztek, egy fiatal nő lépett be.
– Jaj, Andriskám, ki ez a gyönyörű lány? Csak nem a menyasszonyod?
– Nem… csak… bajba került, segítettem – jött zavarba a férfi.
A nő – Panni – újságíró volt, és amikor Dorka elmesélte a történetét, jegyzetelni kezdett.
– Ez nem maradhat titokban. Írok róla! Ez a férfi nem úszhatja meg – mondta elszántan.
És valóban. Panni írása két nap múlva jelent meg, és országos botrányt kavart. Gergőt letartóztatták. A bérgyilkosokat már előtte elcsípték, és mindent beismertek.
Gergő több év börtönbüntetést kapott.
Dorka elköltözött a városból, és András falujába költözött. A férfi, aki szintén tragédiát hordozott – elveszítette feleségét és kislányát –, örömmel fogadta be Dorkát és az ikreket.
Eleinte csak barátok voltak.
Aztán lassan, szép lassan, valami többé váltak egymásnak.
Panni, András húga, boldogan játszott a gyerekekkel, és örült, hogy testvére végre újra boldog.
És Dorka? Ő is mosolygott.
– Azt hiszem… lesz egy harmadik is – suttogta egyszer András fülébe, miközben a gyerekeket nézték.
Az új élet végre elkezdődött.