1. rész: Az összeomlás

– Patrik, teljesen elment az eszed?! Huszonkét éves vagy, milyen esküvőről beszélsz?! – János úr, a tekintélyes vállalkozó, idegesen járkált fel-alá a dolgozószobájában, hol a homlokához kapott, hol csak mélyeket sóhajtozott.

A fal mellett, mintha az árnyéka lenne, állt a fia, Patrik. A fiatal férfi épp most vallotta be apjának az eljegyzés hírét, és egy szót sem akart visszavonni. Határozottan állt ott, mintha a földbe gyökerezett volna.

– Hagyd azt a lányt. Falusi. Mi majd keresünk neked egy rendes menyasszonyt. Olyat, aki való hozzád, aki a mi köreinkből való – dörögte János.

– Egyáltalán, minek most házasodni? Várj harmincéves korodig, az egész életed előtted áll. Épp most végezted el az egyetemet, most a karriereddel kéne foglalkoznod, nem valami… szénakazalban fogant románccal.

– Apa, de Petra terhes – vágta rá Patrik.

János ekkor megtorpant, és hosszasan fürkészte a fiát. Még mindig fiatal, szinte kamaszos alkat, világosbarna haja alig takarja el az épp hogy kinőtt bajuszkezdeményét. És ez a gyerek most ellentmond neki?

– Na és? Adj neki pénzt, aztán oldja meg. Sőt, még pénz se kell, majd megoldja. Nem a mi dolgunk.

– De apa, hármasikrekkel terhes – makacskodott tovább Patrik. – Egyszerre három gyerek. Hogy bírná el egyedül, ott, a faluban?

János szinte szétrobbanó hangja megremegtette az irodája ablakait.

– Nem érdekel! Nem akarok unokákat egy parasztlánytól! Nézz magadra! Fiatal vagy, okos, jóképű – száz ilyen Petra lesz még, akik magukat fogják rád vetni…

– Már elő van készítve az irodád a cégemnél. Csak be kéne ülnöd, és fürdőzhetnél a pénzben! Annyi minden vár rád, és te képes vagy egy fejőslány miatt eldobni a jövődet?

– Petra nem fejőslány – válaszolta csendesen Patrik. – Együtt jártunk az egyetemre, ugyanarra a szakra. Apa, te nem is ismered. Egyszer se láttad. Biztos vagyok benne, hogy tetszene neked is. Miért baj, hogy falusi?

– Az én fiatalságomat ne keverd ide – vágta rá az apja. – Én legalább tanultam a hibáimból. És azt is megtanultam, hogy kivel éri meg, és kivel nem. Ő nem való hozzád.

– Én szeretem őt – mondta ki végső érvként Patrik.

János arca lila színbe fordult, a szemei feldagadtak, mint egy bikaé, és úgy hadonászott karjaival, mintha hatalmas cserebogár lenne.

– Akkor elfelejtheted a céget! Az örökségedet is! Egy vasat se kapsz tőlem! Mindent elköltök, míg élek! És ha őt választod, számomra meg is szűntél létezni! Nem akarok többet látni! A pénzemtől is búcsúzhatsz, a házamból is takarodj! Menj hozzá a faluba, legeltesd a teheneket, vagy amit épp csinál!

– Ha ez az ára, akkor rendben – felelte nyugodtan Patrik. – Elmegyek hozzá. Komolyan azt hiszed, hogy valami irodai szék miatt elhagyom a gyerekeimet? Mi szeretjük egymást. Családot akarunk. Veled vagy nélküled.

– Akkor menj! De majd meglátod! Évek múlva térden állva jössz vissza, könyörögve, hogy fogadjalak vissza! De késő lesz! Semmire sem viszed ilyen hozzáállással! Menj, neveld a saját kis parasztgenerációdat! Jó, hogy anyád ezt már nem élte meg… – morogta, miközben Patrik már hátat fordított és kiviharzott az ajtón.

Az elkövetkező három évben János egyedül élt a háromszintes budai villájában. Már jóval azelőtt megözvegyült, és amint megszabadult a felesége szigorú tekintetétől, szabályosan elszabadult. Buli, ital, nők, kaszinó – ebben telt minden napja.

A cége? Az már régóta nélküle is működött. Volt három ügyvezetője, azok elintéztek mindent. János havonta egyszer bement, aláírt pár papírt, amit a titkárnője színes post-itekkel jelölt meg, hogy ne kelljen keresgélnie, aztán már rohant is vissza az „életébe”.

– Ennyit a családról – szokta mondani önelégülten a baráti társaságának. – A fiam az a szentimentális fajta, nem bírja a tempót. Majd jön vissza, ha beleun a trágyázásba.

Csakhogy egy nap János telefonhívást kapott. Egy régi, „megbízható” ismerős a NAV-nál.

– Figyelj, Jani, valaki belepiszkált a céges könyvelésedbe. Elindul egy komoly vizsgálat. Nem csak a cégre, rád is személyesen rá fognak szállni. Ideje lenne takarékra venni magad.

Jánosnak hirtelen eszébe jutott: ingatlanokat akart venni, egy új Maseratit is kinézett magának, meg új hajót. De ha most mindent a saját nevére írat, az baj.

– Kinek írjam át? – gondolkodott hangosan. – Nincs más rokonom. Csak az a… Patrik. Vajon hogy él az az eszement?

Rákeresett egy régi levélre, amit még Patrik küldött neki az első évben, de János soha nem nyitotta ki. A borítékban egy falunév állt: Homokszeg.

– Micsoda név! – röhögött fel gúnyosan. – Már ebből is látszik, milyen mélyre süllyedt. Kíváncsi vagyok, még mindig ganét lapátol-e.

Felhívta Patrikot, bejelentette, hogy meglátogatja, és beült az autójába. Az út egy órás volt, egy gyönyörű fenyőerdőn keresztül vezetett.

Ahogy János áthajtott a kanyargós erdei úton, valami ismerős érzés fogta el.

– Mintha már jártam volna itt – motyogta. – De mikor?

Amikor megérkezett Homokszegre, teljesen elámult. Nem valami düledező vályogház fogadta. Egy masszív, téglából épült, szép, kétszintes ház állt előtte, kocsibeállóval, kerttel, üvegházzal. Játszótér a gyerekeknek, virágos ágyások, térköves utak.

János szóhoz sem jutott.

Ekkor három egyforma kislány szaladt ki a házból: világos rózsaszín sapkában, napszemüvegben. Pufók arcocskájuk, gomboró orruk és szőke frufrujuk egyformán mozgott.

– Ők biztosan a hármasikrek… – nyelt egyet János.

Patrik kilépett a házból. Most már férfias, határozott fellépésű ember volt. Hát, nem úgy nézett ki, mint aki szenet lapátol. Kifogástalan farmerban és vasalt ingben, széles vállakkal, nyugodt tekintettel.

Ezután jött Petra. Vékony, egyszerű szőke lány, színes nyári ruhában, papucsban. S amikor János rápillantott, valami megborzongatta. Ismerős volt neki. Túl ismerős.

– Ez a lány… valakire nagyon emlékeztet.

Majd megjelent Petra apja, Mihály bácsi. Alacsony, pocakos, bajuszos, kissé kócos férfi. Kézfogás, köszönés – bár udvariasak voltak egymással, hidegség ült közöttük.

– Bemutatom a lányaimat – mondta Patrik. – Ők itt Lili, Niki és Hanna.

János ledöbbent:

– Hogy lehet őket megkülönböztetni? – suttogta maga elé.

Bementek a házhoz, kiültek a tornácra, ahol egy hatalmas faasztal roskadozott a finomságoktól: házi sajt, sült hús, saláták, savanyúság, sőt, pálinka is. János szeme felcsillant – legalább az evés megmaradt a réginek.

A társalgás eleinte könnyed volt: időjárás, hírek, a falusi élet.

Petra szerényen viselkedett, de láthatóan zavarta, hogy az apósa folyton furcsán méregeti. János pedig egyre feszültebben kutatott az emlékeiben.

Aztán Patrik mesélni kezdett: