– Mikor idejöttünk, semmink sem volt. Petra szülei segítettek. Aztán eszembe jutott, hogy gyerekként mindig arról álmodoztam, hogy lesz egy saját üdülőközpontom. Hát, megcsináltam.
Elmondta, hogyan vásárolt több üres házat, rendbe hozta őket, kialakított egy tavat fürdőzésre, szerződött a helyiekkel, indított reklámkampányt.
– Most a „Homokszeg Pihenőpark” a környék egyik legkedveltebb helye. Horgászat, túrázás, wellness… még helyi éttermünk is van.
– Sőt – folytatta – most új boltot nyitunk, és télen sípályát építünk. Van, aki ebben is segít majd.
János egy falat húst félrenyelt.
– És… és nálad van valami bejelentett jövedelem? – kérdezte ártatlanul.
– Természetesen – mosolygott Patrik. – Adózunk, mindent tisztán csinálunk.
Ez a válasz különösen rosszul esett Jánosnak.
– És a három gyerekkel hogy boldogultok?
Itt Petra vette át a szót:
– Nehezen indult. Egyik sírt, másik aludt, aztán fordítva. Egy évig alig aludtam. De Patrik mindig segített. Apukám is. Éjszakázott velünk. Sőt, még a szomszéd néni is vigyázott rájuk néha.
János unottan nézett körbe.
– Hát, nem sok empátiája van – gondolta Petra. – De legalább nem szid.
De János gondolatai máshol jártak. Ki ez a nő? Kire hasonlít Petra? Hol láttam már ilyen arcot?
És akkor megtörtént…
A csendes falusi délutánt egy női hang hasította ketté:
– Na, nézd csak! Ki tért be hozzánk?! Te aljas féreg, te mégis ide mertél jönni?
János összerezzent, ahogy meghallotta a hangot. Lassan megfordult, és ott állt… Ludmilla, Petra édesanyja.
Alacsony nő volt, élénksárga hajkendőben, színes blúzban, kezében egy… kapa. Szó szerint.
– Jesszus… – suttogta János.
– Te szemét! Húsz éve várom ezt a napot! – ordította Ludmilla, miközben Petra megpróbálta lefogni.
– Anya, kérlek, elég volt már. Ne csináld ezt. Legalább most ne…
– Hallgass, te is, te áruló! – rivallt rá az anyja. – Tudod, mennyi éjszakán át sírtam miattad? Tudod, hány évig hordtam a szégyent, hogy egy gazember kihasznált, majd eldobott, mint valami olcsó rongyot?
Az emberek gyülekeztek. Mindenki a kerítés mellé húzódott, valaki már tökmagot majszolt. Az egész falu ott volt.
– Mesélj nekik, János, meséld el nekik, mit tettél velem húsz éve! – kiabálta Ludmilla. – Vagy megtegyem én?
És elmondta.
Hogyan dolgozott egy óraszalonban, ahol megismerkedett az elegáns Jánossal. Hogyan bűvölte el a férfi, hogyan ígért házasságot, hogyan terveztek lakodalmat. És hogyan… hazudott végig. Mert János már akkor is házas volt. A „baleset”, ami miatt lemondták az esküvőt, kitaláció volt. A gyűrű, amit Ludmillának adott – a nagymama öröksége – csak egy színházi kellék volt.
– Aztán egyik nap eltűnt. Letagadott. Eljátszotta, hogy sosem látott. Még a biztonságiakkal is kidobatott az otthonából! És amikor utána mentem, hogy szembesítsem… a feleségével ült vacsoránál. A nőnek meg sem rebbent a szeme. Tudod, mit mondott? „Ki ez a bolond?”
János lesütötte a szemét. Hallgatott.
– De én nem felejtettem. Megesküdtem, hogy egyszer visszakapod. Húsz évig vártam, hogy eljöjj a falumba. És most itt vagy.
Petra közben próbálta elhúzni az anyját:
– Anya, kérlek! Az már régen volt. Hagyd. Nézz körül! Mi boldogok vagyunk.
Ludmilla rámeredt a lányára.
– Boldog vagy?! Miattam vagy ott, ahol vagy! Én neveltelek, én irányítottalak! És te… te elárultál! Beleszerettél a fiába!
Ekkor Patrik is közbeszólt:
– Ezért nevelted így? Hogy bosszút állj az apámon?! Te akartad, hogy Petra elcsábítson engem?! Csak eszköz voltam?!
– Igen! – vágta rá Ludmilla. – De aztán... elszúrtad! Megszeretted! Terhes lettél tőle! És itt maradtál, mint valami háztáji háziasszony! Hol van a bosszú? Hol van a romlás, amit rájuk kellett volna zúdítanunk?!
Petra könnyes szemmel nézett az anyjára.
– Mert nem akartam tönkretenni senkit. A gyűlöletedben felnőni rettenetes volt, anya. Mindig úgy éreztem, mintha lánc lenne a nyakamon. De amikor megismertem Patrikot, láttam benne azt, amit te soha: jóságot. Tisztaságot. És azt, hogy ő más, mint az apja.
Ludmilla megremegett. Az emberek némán figyeltek.
Aztán egy idős asszony lépett elő a tömegből:
– Elég legyen már, Ludmilla. Miért nem örülsz, hogy a lányod boldog? Nézz rájuk! Nézd meg az unokáidat!
A három kislány épp a homokozóból integetett, mint valami kis angyalok.
– Ezeknek a gyerekeknek nincs szükségük gyűlöletre. És neked sem – mondta az asszony.
Ludmilla térdre rogyott. Még mindig a kapát szorongatta, de már nem volt benne erő.
János közben meglógott. Egy titokban rendelt taxis érkezett. Beugrott a hátsó ülésre, becsapta az ajtót.
– A legközelebbi városig. Gyorsan! – mondta, és a kocsi felverte a port, ahogy eltűnt az úton.
Petra és Patrik csak álltak. Ludmilla remegett. A falu lassan elszéledt.
A cikknek az eleje!