nem lenne holnap.

És egy reggel, ahogy Lajos lement a konyhába, a nappaliban a kanapén két pár lábat látott kilógni a takaró alól.

– Ez meg ki a fene? – mormolta magában.

A lány nemsokára megjelent a konyhában. Zoli vidáman mutatta be:

– Apa, ő itt Mariann. Mostantól velünk fog lakni.

Lajos félrenyelte a teáját.

– Nem épp jó reggelt ez… – mondta halkan. – Egy este után már itt is lakik?

A lány arcán kihívó mosoly ült. Harminc körüli volt, szőke, zöld szemekkel, nagy csípővel – pontosan Zoli esete. És volt benne valami hideg, amitől Lajos szíve elszorult.

– Szeretjük egymást – szólt Mariann, és megszorította Zoli kezét.

Lajos csak annyit mondott:

– Majd meglátjuk.

Mariann gyorsan berendezkedett. A második emelet felét elfoglalta, reggel tíz előtt nem volt hajlandó reggelizni, és csak a saját szobájába kérte a tálcát.

A szakácsnő, Magdi néni, aki tíz éve szolgálta a házat, naponta kétszer főzött – előbb Lajosnak nyolcra, majd tízre a kisasszonynak. Mariann egész nap csak tévét nézett, vagy „ügyeket intézett” Zoli autójával. Lajos legyintett, de nem szólt.

– Micsoda pimaszság – mormolta egyszer, miközben a konyhaasztalnál ültek és Mariann az ölébe ült Zolinak, mint valami filmben.

De a fiú nem látott, nem hallott mást, csak Mariann-t. Arannyal, vacsorával, virágokkal halmozta el. A ház esténként hangos volt Mariann „hálájától”, amit Lajos már csak a takaró alól hallgatott dühösen.

Egyik este a nő a konyhában suttogott Zolinak:

– Zolikám, ennek az öregnek mennie kell. Vedd át az üzletet. Küldd el őt egy idősek otthonába. Nekünk saját élet kell.

Zoli másnap komoly arccal ment be apjához.

– Apa, beszéljünk.

Lajos letette a könyvet.

– Beszéljünk.

– Át akarom venni az üzletet. Készen állok.

Az öreg azonnal tudta, hogy ez nem Zoli szíve beszél. Megdörzsölte a homlokát, aztán fáradtan bólintott.

– Vedd át. De én nem maradok itt. Ha már úgyis útban vagyok… intézd el az otthonomat is.

Zoli hallgatott. De még aznap délután befoglalta apja szobáját egy magánidősek otthonába. Másnap reggelre Mariann csillogó szemmel dobta ki a bőröndöt a lépcső aljára.

– Na, papa, ideje búcsút inteni!

Az öreg csak bólintott, egyetlen könnycsepp csordult le az arcán. Még ekkor sem hitte, hogy a fia erre képes.

Az otthon a Dunakanyarban volt. Szép, csendes, de idegen. Lajos eleinte magába roskadt. A verandán ült, és sakkozott az ottani öregurakkal, néha mesélt az életéről. A vállalkozásból már nem kérdezett semmit.

De a telefon egyre gyakrabban csörgött.

– Pásztor úr, baj van… a lengyel partner visszamondta a szerződést…– Pásztor úr, a munkások sztrájkolnak, nem kaptak fizetést…

Lajos csak a fejét csóválta. Tudta, hogy baj lesz.

Aztán jött a hír: Zoli és Mariann elváltak. A nő mindent elvitt – a dzsipet, a lakást, még a vállalati számláról is pénzt.

És akkor egy este… megjelent Zoli az otthonban.

– Apa… – térdre rogyott. – Bocsáss meg! Bolond voltam. Mindent elrontottam. Vissza akarok jönni… Veled lenni.

Lajos felállt. Egy fiókból elővette a régi, megsárgult iratokat.

– Ez itt a gyermekotthoni papírod. Anyáddal együtt hoztunk el onnan. Nézd meg ezeket: a betegségeid, az éjszakai virrasztásaink, minden gondoskodás… ezt mind tőlünk kaptad. És ezt tetted cserébe?

Zoli zokogott. A személyzet is összegyűlt, de senki sem szólt.

Aznap este Zoli maga pakolta be apja holmiját, és hazavitte.

Lajos a verandán ült újra, teát szürcsölt, amikor fia odalépett hozzá.

– Azt szeretném, ha újra bizalmat adnál. Bármire kérsz, megteszem.

Lajos csak ennyit mondott:

– Menj ki a bányához. Mosd a köveket, fázz meg, izzadj. Tanuld újra az alázatot. Ott kezdődik az ember.

Zoli bólintott. Nem kérdezett, nem alkudozott.

Egy év telt el.

Zoli levelei először panaszosak voltak. A víz hideg, a hát fáj, a kéz feltörik. De aztán változott a hangnem. Írta, hogyan tanult tüzet gyújtani, hogyan barátkozott össze a helyiekkel, hogyan kezdett el tisztelni minden munkát.

Egy őszies délután megjelent a ház előtt. Kezében egy durván faragott fadoboz.

– Akarod látni? – kérdezte félve.

Lajos kibontotta. A dobozban egy apró faragvány volt – Zoli első keze munkája.

– A hegyek tanították… – mondta halkan.

Az öregember szeme csillogott.

– Gyere vissza – suttogta. – De ne feledd: amit újra megkaptál, azt most már őrizni kell.

A verandán némán ültek. Lajos egy pillanatra az asztalon lévő régi fényképre nézett – Katalin képe. Mintha a mosolya áldást adott volna az újrakezdésre.

Vége Ha szeretnél, szívesen hozok még ilyen történeteket – akár hasonló apa–fiú konfliktussal, örökbefogadással, megbocsátással, érzelmes újrakezdéssel. Mondhatom, a magyar filmalap is csettintene rá!