Veres Gábor egyedüli gyermekként nőtt fel. Édesanyja, Veres Erzsébet, már negyvenéves volt, amikor világra hozta őt, miután férje, Gábor édesapja, tragikus hirtelenséggel elhunyt egy autóbalesetben. Gábor ekkor még csak négyéves volt.
Erzsébet minden erejét fiának szentelte. Egy kis könyvelőirodában dolgozott, esténként pedig varrt vagy takarított, hogy semmiben ne szenvedjen hiányt a kisfia.
Gábor is nagyon szerette édesanyját. Kettejük kapcsolata szoros, bizalmas és bensőséges volt – legalábbis addig, amíg meg nem ismerte Szabó Klaudiát az egyetemen.
Klaudia szép volt, határozott és minden porcikájával vágyott a jobb életre. Már az első hónapban meggyőzte Gábort, hogy költözzenek össze, és közösen vettek egy pici garzont a megtakarított pénzükből.
– Gábor, te is tudod, hogy a szüleid nélkül nehéz lehet, de együtt bármit elérhetünk – mondta Klaudia egy este, miközben a konyhában spagettit főzött.
– Tudom, Klaudiám – mosolygott Gábor –, csak… néha hiányzik anyám.
– Akkor majd meglátogatjuk. De nem költözünk hozzá, az tuti – tette hozzá gyorsan a lány.
Évekkel később mégis mást mondott.
Miután összeházasodtak, Klaudia azt javasolta, költözzenek Erzsébethez ideiglenesen, hogy pénzt spóroljanak, és később nagyobb házat vehessenek.
– Nézd, Gábor, ha most egy évre visszamennénk anyádhoz, félre tudnánk tenni egy kisebb vagyont. És különben is… jobb lenne neki is, nem?
– Nem tudom… – habozott Gábor.
– Gondolj bele! Több figyelmet kapna, nem lenne egyedül, és mi is haladhatnánk a terveinkkel. Ez win-win helyzet!
Gábor végül beleegyezett. Beköltöztek Erzsébethez, aki örült fia közelségének – egészen addig, amíg meg nem született az unokája, Bence.
Onnantól kezdve Erzsébetnek nemcsak a házimunka jutott, de gyakorlatilag dadusként is működött.
– Anya, el tudnád altatni Bencét? Olyan fáradt vagyok – mondta Klaudia, miközben a nappaliban böngészte a telefonját.
– Persze, drágám – mosolygott Erzsébet, és karjaiba vette az unokáját.
Hetek, hónapok teltek el így. Erzsébet csendben viselte Klaudia szúrásait, de egy nap már nem bírta tovább, és szólt Gábornak.
– Fiam… Klaudia néha nagyon durván beszél velem. Nem baj, hogy segítek, de néha úgy érzem, csak terhük vagyok.
– Ugyan, anya… Biztos félreérted – legyintett Gábor. – Klaudia nagyon érzékeny mostanában, Bence is leköti…
De Klaudia hamar megérezte, hogy Erzsébet panaszkodott, és másnap már ő sértődött meg.
– Komolyan? Az anyád azt mondta, hogy én rosszul bánok vele? – csattant fel. – Ez megalázó, Gábor! Nem is tudtam, hogy ilyen áldozat vagyok a szemében!
Végül Erzsébet kérte, hogy bocsánatot kérhessen.
Évek teltek el, Bence nagyobb lett, és Klaudiának már nem volt szüksége Erzsébet segítségére. Helyette új taktikát választott.
– Gábor, anyád már alig tud járni… Mióta tolószékbe került, minden csak nehezebb lett – kezdte egyik este. – Nem bírok úgy élni, hogy közben rá is vigyáznom kell.
– De hát mi vigyázunk rá, nem fordítva – válaszolta Gábor.
– Aha… És szerinted nem veszélyes egy idős ember, aki már nem tudja rendesen kezelni a gáztűzhelyt? Vagy ha elfelejti bezárni az ajtót? Vagy ha Bencére nyitja az ablakot télen?
– Klaudia, ne túlozz…
– Nem túlozok. Egyszer baj lesz. Tudod, hol lenne jó helye? Egy szép, barátságos idősek otthonában. Ott gondoskodnának róla, rendesen. Mi pedig élhetnénk végre a saját életünket.
Gábor először tiltakozott.
– Sosem tenném intézetbe az anyámat – mondta eltökélten.
De amikor Klaudia második gyermekükkel terhes lett, és egy allergiás reakció miatt kórházba került, újabb vád érkezett.
– Biztosan az anyád főztje volt! – jelentette ki drámaian. – Az ebéd után lettem rosszul! Lehet, hogy véletlen volt… De mi van, ha legközelebb a babának árt?
Gábor már nem volt biztos semmiben. A gyerekei biztonsága fontosabb volt mindennél. Másnap este vacsora közben leült Erzsébettel beszélni.
– Anya… gondolkodtam valamin – kezdte.
– Mondd csak, fiam – felelte Erzsébet óvatos mosollyal.
– Sokat vagy egyedül itthon, és mivel már tolószékben vagy, lehet, jobb lenne egy helyen, ahol mindig van segítség. Egy idősek otthonában.
Erzsébet megszólalni sem tudott. A kanalat lassan letette, és könnybe lábadt szemekkel csak annyit suttogott:
– Egy otthonba… engem?
– Ez mindenkinek a legjobb – mondta Gábor határozottan. – Holnap reggel viszlek, mielőtt bemegyek dolgozni. Csomagolj össze.
Erzsébet megdermedt. Klaudia az asztal másik végén elégedetten mosolygott.
– Kérhetek még egy dolgot, Gábor? – kérdezte halkan az idős asszony.
– Persze, anya.
– Meglátogatsz néha? Nem minden nap… de legalább hétvégente?
– Hát persze! Ez nem is kérdés! – felelte Gábor.
– Köszönöm, fiam – motyogta, majd elhúzódott a szobájába.
De Gábor sosem látogatta meg.
Hónapok teltek el. Megszületett a második gyermekük, és Gábor annyira belemerült az apaságba, a munkába és Klaudia elvárásaiba, hogy Erzsébet lassan feledésbe merült.
Egészen három év múlva, amikor minden darabjaira hullott…
Három év telt el azóta, hogy Gábor kitette édesanyját az idősek otthonába. Élete ezalatt fenekestül felfordult.
Egy szombat délután hazament a munkahelyéről, és már az ajtóban érezte, hogy valami nem stimmel. Klaudia telefonja a konyhapulton hevert, kijelzőjén pedig egy üzenet világított. Gábor sosem volt féltékeny típus, de most valami arra késztette, hogy ránézzen.
„Várom az estét, szerelmem. Már alig bírom nélküled. – Dénes”
Gábor keze megremegett.
– Dénes? A legjobb barátom? – suttogta döbbenten.
Még aznap este, mikor Klaudia hazaért, Gábor szembesítette.
– Klaudia, ezt hogy képzeled? A legjobb barátommal?
Klaudia nem tagadott. Felvonta a szemöldökét és közönyösen csak annyit mondott:
– Miért ne? Legalább ő figyel rám.
– Én is figyeltem rád! Mindent megtettem, amit csak tudtam!
– Nem eleget – vágta rá Klaudia. – Különben nem lett volna szükségem másra.
És ezzel megpecsételődött Gábor sorsa. Klaudia a saját nevére íratott mindent – a házat, az autót, még a megtakarításaikat is. Gábor egyik napról a másikra az utcán találta magát.
A legfájóbb mégsem ez volt.
Liam, az idősebbik fia, akit mindig is imádott, a válás után teljesen ellene fordult. Klaudia telebeszélte a fejét, és a fiú egy napon ezt vágta Gábor fejéhez:
– Nem akarom, hogy itt legyél. Menj el. Nincs rád szükségünk!
Gábor akkor már tudta… elveszített mindent. A családját. A gyerekeit. Az otthonát.
És akkor, mint villámcsapás, bevillant Erzsébet arca.
– Én is így tettem vele… Én is kitessékeltem… – suttogta könnyek között.
Másnap reggel elhatározta, hogy elmegy hozzá. Hogy bocsánatot kér. Hogy helyrehozza, amit lehet.
Autóba ült, és órákon belül megérkezett az idősek otthonához. A szíve a torkában dobogott, miközben a recepcióra lépett.
– Jó napot. Veres Erzsébetet keresem.
A recepciós végiglapozta a nyilvántartást, majd csóválni kezdte a fejét.
– Veres Erzsébet… Ó, uram. Ő már nincs nálunk.
– Mi? De hát… hová ment?
– Már két éve elköltözött. Miután megházasodott.
– Megházasodott? – Gábor megdöbbenve pislogott.
– Igen. Az egyik gondozónkkal, aki mindig különösen kedves volt hozzá. Dávidnak hívják. Együtt mentek el, miután világossá vált, hogy a fia soha többé nem látogatja meg.
Gábor lesújtva rogyott le a székbe. A recepciós átnyújtott egy papírt.
– Itt a címük. Ha tényleg meg akarja találni, talán még nem késő.
Aznap este Gábor megállt egy kis parasztház előtt, valahol a Mátra lábánál. A kertben rózsák nyíltak, az ablakokban csipkefüggönyök lengedeztek.
Nagyot sóhajtott, és bekopogott.
Néhány pillanat múlva megjelent Erzsébet – tolószékben, de szinte ragyogott az arca. Sokkal egészségesebbnek és boldogabbnak tűnt, mint valaha.
Amikor meglátta Gábort, egy pillanatra megdermedt.
– Gábor? Te vagy az?
– Anya… én… – Gábor nem bírta folytatni. Lesütötte a szemét, és könnyei csendesen peregtek az arcán.
– Bocsánatot kérek – suttogta. – Amit veled tettem… ahogy elhagytalak… Nem tudtam, mit veszítek.
Erzsébet sokáig csak nézte, majd halkan így szólt:
– Mikor történt mindez, fiam?
– Három éve. Klaudia elvált, a gyerekeimet alig láthatom. És most megértem, milyen érzés, ha az embert eltaszítják.
– Gábor… – Erzsébet odagurult hozzá, és kezét fiára tette. – Tudod, én már régen megbocsátottam neked.
– Tényleg?
– Igen. Amit tettél, fájt, nagyon. De Dávid megtanított újra hinni a jóságban. Ő úgy bánt velem, ahogy te gyerekként. Ő nem várt cserébe semmit, csak adott. Ez gyógyította be a sebeimet.
– Köszönöm, hogy nem gyűlölsz – mondta Gábor remegve.
– Az ember nem a múltjából él, hanem abból, amit a múlt hibáiból tanul. Gyere, bemutatlak Dávidnak.
Másnap Gábor találkozott Dáviddal, egy egyszerű, de tiszta lelkű emberrel, aki azóta is odaadóan gondoskodott Erzsébetről. Gábor hálás szívvel köszönte meg neki mindazt, amit tett.
Pár hét múlva vásárolt egy kis házat nem messze a szülei otthonától, hogy közel lehessen hozzájuk.
És egy hónappal később – mintegy jóvátételként – egy különleges meglepetéssel állt elő: szervezett egy esküvőt Miamiban, ahol Erzsébet és Dávid hivatalosan is összeköthették életüket. Az ünnepségen Gábor megismerte Klarát – egy fiatal nővért, aki nemcsak őt, hanem Erzsébetet és Dávidot is elfogadta.
Egy év múlva már mindannyian együtt éltek egy boldog, új családként. Erzsébet gyakran mondogatta:
– Az élet néha kerülőúton hoz vissza oda, ahol a legnagyobb szükség van ránk. De ha elég bátor vagy bocsánatot kérni, új esélyt is adhat.
És Gábor minden nap hálát adott ezért az új esélyért.