Egy este egy fiatal nővér, akinek megesett a szíve rajta, odalépett hozzá, miközben a többiek már elcsendesedtek a kórteremben.

– Kata… – suttogta halkan. – Beszélnem kell veled.

Kata felnézett, a szemében remény pislákolt.

– A férjed, András… sok pénzt fizetett, hogy itt tartsanak. De… ismerek egy ügyvédet. Egy jó embert. Tudna segíteni neked.

– Miért… miért segítenél rajtam? – kérdezte Kata remegő hangon.

– Mert amit veled tettek, az nem normális – válaszolta a nővér határozottan. – És mert hiszek benne, hogy nem vagy őrült. Csak valakinek el kellett kezdenie meghallani téged.

Kata szemei megteltek könnyel. Hosszú ideje először érzett valami olyasmit, amit reménynek lehetett nevezni.

– Kérlek… add meg a számát.

Három hónappal később

A budai hegyoldalon, egy fényűző villa teraszán hatalmas buli zajlott. A vendégek poharaikban drága pezsgőt szorongattak, miközben András, a jólmenő ingatlanfejlesztő, boldogan mosolygott mindenkire. A jobbján Marina, a fiatal, sugárzóan csinos nő állt, akit most már feleségként mutatott be. A férfi arca elégedett volt, a mosolya diadalittas.

– Marina, gyönyörű vagy, mint mindig – bókolt neki egy vendég.

– Köszönöm – nevetett Marina, és András karjába kapaszkodott.

A légkör fesztelen volt, a gazdag vendégek nevetgéltek, és senki sem sejtette, hogy az este nem úgy végződik majd, ahogy András eltervezte.

Egyszer csak kinyílt a villa bejárati ajtaja. A vendégek felé fordultak. Egy nő állt ott. Karcsú, elegáns, egy mélykék estélyiben, amely tökéletesen simult az alakjára. A haja kontyba tűzve, sminkje visszafogott, de hatásos. És a mosolya… az a mosoly egyszerre volt hűvös és diadalmas.

– Kata?! – suttogta András, és elsápadt. – Hogy… hogy kerültél ide?

– Tudod, drágám – mondta Kata halkan, de határozottan –, én mindig kimászom a legmélyebb gödrökből is. Különösen akkor, ha valaki bele akar lökni.

Marina megrökönyödve nézte őt.

– Ki ez az…?

– Az első feleséged – válaszolta Kata, a szemét Andrásra szegezve. – De hidd el, nem sokáig fogod őt „férjként” ismerni.

A vendégek egyre feszültebben figyeltek. Néhányan a pezsgős poharaikat letették.

– Hálás vagyok neked, András – folytatta Kata. – Nélküled soha nem találkoztam volna életem legjobb barátaival… és a legjobb ügyvéddel, akit valaha ismertem. És íme – előhúzott egy dossziét a táskájából –, itt vannak a bizonyítékok a kis piszkos ügyeidről. A céges pénzek átutalásai, amiket titokban bonyolítottál, a dokumentumok, amiket Marina kedvéért meghamisítottál… Ó, és ne aggódj, ezekről már a hatóságok is tudnak.

András a papírok felé kapott, de Kata elhúzta a kezét.

– Ne is próbálkozz. A másolatokat már rég leadtuk. És… – elmosolyodott –, erkölcsi kártérítésért is bepereltelek. Hamarosan a bíróságon találkozunk.

A villa belső tere hirtelen néma lett. Csak a halk zene szólt a háttérben, de senki nem táncolt már. A vendégek feszülten figyelték a jelenetet – mintha egy színházi előadás közepébe csöppentek volna.

Marina zavartan pislogott, hol Andrásra, hol Katára nézett. A kezét lassan elvette András karjáról.

– Ez… ez igaz, amit mond? – kérdezte tőle hitetlenkedve. – Meghamisítottad a papírokat?

András izzadni kezdett, mint egy iskolás, akit puskázáson kaptak.

– Marina, édesem, ez… ez egy félreértés! Csak... voltak bonyodalmak a válással. Kata mindig is hajlamos volt a drámára, és...

– Ne merj engem bolondnak nevezni még egyszer! – csattant fel Kata. – Te voltál az, aki összeesküdtél ellenem! Elhitetted a világgal, hogy őrült vagyok, csak hogy leléphess egy fiatalabb nővel, és elvidd a házat, a pénzt, mindent!

– Marina, ne hallgass rá, ő... csak bosszút akar állni! – próbálta menteni magát András, de már túl késő volt.

Marina hátralépett tőle.

– Egyetlen kérdés. Te tényleg fizettél orvosokat, hogy elmebetegnek nyilvánítsák?

– Én... én csak... – András nyelt egy nagyot –, az ügyvédek tanácsolták!

– Te aljas féreg – sziszegte Marina, majd a táskájáért nyúlt. – Azt mondtad, új életet kezdünk. Azt mondtad, mindent hátrahagytál.

– De én érted tettem! – kiáltott utána András kétségbeesetten, ahogy Marina már az ajtóhoz rohant. – Marina, kérlek! Szeretlek!

– Egy csalót szeretni? Ezt te sem gondolhatod komolyan! – vetette oda, majd becsapta maga mögött a bejárati ajtót.

A vendégek pedig, mintha egy titkos jelszóra vártak volna, hirtelen szedelőzködni kezdtek.

– Azt hiszem, ideje mennünk... – súgta egy idősebb úr a feleségének, miközben lesütött szemmel elindultak kifelé.

– Jól van ez így – szólalt meg Kata halkan, miközben figyelte a távozó embereket. – Ők legalább tudják, mikor kell eltűnni.

András egyedül maradt. Megsemmisülten rogyott le a kanapéra.

Kata lassan közelebb lépett hozzá. Elővette telefonját, és elindított egy hangfelvételt. András saját hangja szólt rajta – egy régi felvétel, amin a férfi arról beszélt, hogyan fogja Katát elmebetegnek nyilváníttatni, ha nem hajlandó aláírni a válási papírokat.

András döbbenten nézett fel.

– Ezt... ezt nem tudod felhasználni...

– Ó, dehogynem. A bíróság örömmel fogadja majd. – Kata zsebre tette a telefont. – Azt hitted, végleg eltűnök. Azt hitted, megtörhetsz. De én nem olyan nő vagyok, akit csak úgy ki lehet dobni, mint egy elhasznált zsebkendőt.

– Kata… kérlek… – suttogta András.

– Késő. Már nem könyörgöm. És tudod, mi a legironikusabb az egészben? – kérdezte, miközben hátat fordított. – A szeretőd épp úgy elhagyott téged, ahogy te elhagytál engem.

Elindult az ajtó felé, de még visszafordult egy utolsó pillanatra.

– Ég veled, András. Remélem, lesz időd átgondolni az életed… a bíróságon. És ha minden jól megy, talán te is kipróbálhatod, milyen egy bezárt intézmény belülről.

Az ajtó hangosan becsukódott mögötte. Kata lassan lesétált a villa lépcsőjén, a friss tavaszi szél belekapott a hajába. A holdfény megvilágította az arcát, ami már nem a megtört asszony arca volt. Hanem egyé, aki túlélt mindent, és most újraírja a saját történetét.

Ez a ház már nem az övé volt. De az élete... végre újra az lett.