Azt hittem, nem is kell más. A kis családunk teljes volt így.

Aztán jött az a szürke, esős csütörtök. Éppen hazafelé zötykölődtem a metrón egy brutálisan hosszú műszak után – nővérként dolgoztam a kórházban, kétszeres váltásban. A lábaim már nem is fájtak, csak zsibbadtak, és a szemem alatt sötét karikák állandósultak, mint egy hűséges albérlő.

A metrón egy kedves férfi átadta a helyét.

Ahogy leültem, észrevettem, hogy Dan Brown – A Da Vinci-kód című könyvét olvassa. Az egyik kedvencem volt. Nem tudtam megállni, hogy ne szólítsam meg.

– Ez egy nagyon jó könyv – mondtam.

Felnézett, mosolygott. Meleg, barna szemei voltak.

– Tényleg? Te is szereted Dan Brownt?

– Imádom. Te hol tartasz benne?

A férfi neve Tamás volt. A beszélgetésünk kitartott az egész úton, és amikor közeledett az én megállóm, megkérdezte:

– Nincs kedved beülni egy kávéra? Ismerek egy könyvesbolt kávézót nem messze innen.

– Hát… sajnos nem – feleltem. – Mennem kell az oviba, elhozni a fiamat.

Mosolyogva mondta:

– Hozd el őt is. Komolyan. Nagyon szívesen megismerném.

Volt valami Tamásban, valami őszinte és nyugodt, ami miatt azt válaszoltam: „Rendben.”

Este, miközben Tamás forró csokit ivott Mátéval a kávézóban, és türelmesen hallgatta a négyévesem dinoszauruszos történeteit, valami felolvadt bennem. Olyan része a lelkemnek, amiről nem is tudtam, hogy megdermedt.

A kapcsolatunk gyorsan virágzott. Tamás sosem próbálta helyettesíteni Máté apját, inkább saját, különleges helyet talált magának az életünkben. Egy évvel a találkozásunk után összeházasodtunk – kis, meghitt esküvő volt, Máté vitte a gyűrűt.

De nem sokkal az esküvő után jött az, amire senki nem számított.

Egy keddi reggelen Máté belázasodott. Épp olyan műszakom volt, amit nem tudtam kihagyni, de Tamás azt mondta, majd ő marad otthon vele.

– Én sem érzem magam valami jól – mondta. – Úgyhogy maradok. Te csak menj és ments életeket, Szupernővér. Mi itt tartjuk a frontot.

– De ha romlana a helyzet, akár csak kicsit is, hívj! Esküszöl? – kérdeztem, miközben a derekamra tettem a kezem, „nővéri szigor” üzemmódba kapcsolva.

– Esküszöm – mondta játékosan, és salutált is hozzá. Aztán megcsókolt. – Minden rendben lesz.

A műszakom közepén csörgött a telefonom.

Máté hívott.

– Szia, kincsem. Minden rendben? Jobban vagy?

– Anya… én jól vagyok… de álmos vagyok még… az új apa felébredt… de furán viselkedik.

Megdermedtem.

– Felébredt? Hogy érted?

– Olyan, mintha… mint egy robot lenne. Nem mozog, nem beszél, csak fekszik. Fura a szeme.

A vér is meghűlt bennem.

– Maradj ott, Máté! Azonnal indulok haza!

Megpróbáltam Tamást hívni, de nem vette fel. Kértem a főnökömet, hogy küldjön be valakit helyettem, aztán szinte száguldva hajtottam haza a kocsival. Az ápolói ruhám hozzám tapadt, a kezeim remegtek, ahogy a pánik kezdett úrrá lenni rajtam.

A lakótelep csendes utcái elmosódtak a könnyes szemem előtt. Mikor hazaértem, nem törődtem parkolással, csak kiszálltam, és rohantam be.

Csend volt. Nyugtalanító, természetellenes csend.

– Tamás? Máté? – kiáltottam.

A nappaliban megláttam Mátét, aki ijedten, nagy szemekkel nézett rám. Az egyik kezében ott volt a plüss dinoszaurusza.

– Anya… az új apa… nem tud felállni – suttogta, és a hálószoba felé mutatott.

Futottam. Az ágyban Tamás feküdt az oldalán, verejtékben úszva. A bőre fehér volt, a szeme nyitva, de üvegesen bámult a semmibe. A telefonja a földön hevert, képernyőjén egy félig megírt üzenet:

„Hirtelen jött a láz. Valami nem stimmel…”

A homloka forró volt, szinte égetett. Az éjjeliszekrényen bontatlan gyógyszeres doboz és egy pohár víz állt – érintetlenül.

– Tamás? Hallasz? – kérdeztem kétségbeesetten, finoman rázva.

Az ajkai mozogtak, de nem jött ki hang. A szemei lassan, gépiesen pislogtak. Akkor értettem meg, mit látott Máté: olyan volt, mint egy robot.

Tárcsáztam a 112-t.

Miközben a mentőre vártam, egy hideg borogatást tettem Tamás homlokára, a másik kezemmel Mátét próbáltam nyugtatni, aki a sarokban gubbasztott, didergő plüssállattal.

– Mi baja az új apának? – kérdezte félénken.

– Nagyon beteg, kicsim. De a mentők már úton vannak.

A mentők perceken belül megérkeztek. Két férfi és egy nő ugrott ki a mentőautóból, határozottan, de nem kapkodva. Az egyikük, egy középkorú, szemüveges mentős, odafordult hozzám:

– Ön hívta a segélyhívót? Hol van a beteg?