– Anya? – suttogta Ádám, érezve, hogy elakad a lélegzete.

A nő remegett tetőtől talpig.

– Ádám? – mondta végül, alig hallható hangon. – Ez nem lehet… nem lehet…

Az idős hölgy nyugodtan mosolygott, mintha ez a találkozás egyáltalán nem lenne meglepő számára.

– Mária, drágám, ma egy különleges vendéget hoztam neked. Úgy tűnik, valakit, akit nagyon jól ismersz.

Mária – Ádám anyja – az ajtófélfának támaszkodott, lábai mintha felmondták volna a szolgálatot. Ádám mozdulatlanul állt, képtelen volt előre vagy hátra lépni. Húsz év várakozás, megválaszolatlan kérdések, elfojtott fájdalom – mindez egyetlen, lehetetlen pillanatba sűrűsödött.

– De… hogyan? – kérdezte Mária, hol a fiára, hol az idős nőre nézve.

– A sors, drágám – válaszolta az idős hölgy egyszerűen. – Amikor két léleknek újra találkoznia kell, az univerzum megtalálja az utat.

Ádám érezte, ahogy a harag, a zavar és a fájdalom egyszerre önti el. Egész életében azt hitte, hogy az anyja elhagyta őket, mert nem szerette eléggé. Az apja ezt mondta neki újra és újra.

– Miért? – kérdezte elcsukló hangon. – Miért mentél el? Miért nem jöttél vissza soha?

Mária előrelépett, remegő kezét a fia arca felé nyújtotta, de csak néhány centiméterre állt meg, mintha attól tartana, hogy a fiú eltűnik az érintésére.

– Ádám, soha nem mentem el önszántamból – suttogta. – Az apád…

– Menjünk be – szólt közbe gyengéden az idős hölgy. – Vannak történetek, amiket nem a lépcsőházban kell elmesélni.

A szerény, de gondosan rendben tartott lakásban hárman ültek a konyhaasztal körül. Mindegyikük előtt egy csésze gőzölgő tea állt, de senki sem nyúlt hozzá. A levegőben szinte tapintható volt a feszültség.

– Kerestelek – mondta Mária, a fiára nézve. – Évekig kerestelek.

Ádám megrázta a fejét, nem tudta elhinni.

– De apa azt mondta, hogy elhagytál minket. Hogy találtál valaki mást, és elmentél.

Mária egy pillanatra lehunyta a szemét, a régi fájdalom újra felszínre tört.

– A férjem – az apád – erőszakos ember volt, Ádám. Eleinte jól leplezte, de a születésed után gyorsan romlott a helyzet.

Ádám hallgatta, érezve, hogy a talaj mintha meginogna alatta. Az apja, akit egész életében csodált, aki azt mondta, hogy az anyja elhagyta őket… hazudott?

– Az éjszaka, amikor "eltűntem", az apád úgy megvert, hogy azt hittem, meghalok – folytatta Mária, könnyeivel küszködve. – Csak öt éves voltál. Amikor magamhoz tértem, egy másik város kórházában voltam. Kivitt az éjszaka közepén, és ott hagyott, azt mondva, hogy ha valaha is megpróbálok visszajönni hozzád, elvisz téged, és soha többé nem talállak meg.

– Nem értem – mondta Ádám, a gyomra összeszorult. – Miért nem hívtad a rendőrséget?

– Megtettem – válaszolta Mária. – De az apádnak befolyásos barátai voltak. Meggyőzött mindenkit, hogy én vagyok az instabil, hogy én vagyok a veszélyes. Hamis dokumentumokat készített, amelyek ezt "bizonyították". Amikor megpróbáltam jogi úton harcolni a felügyeleti jogért, megfenyegetett, hogy külföldre visz téged, ahol soha nem talállak meg.

Az idős hölgy, aki eddig csendben maradt, ráncos kezét Mária kezére tette.

– Megijedtél.

Mária bólintott.

– Halálra rémültem. Ő bármire képes volt. Így… feladtam a jogi harcot. De soha nem mondtam le rólad, Ádám.

– Hogy érted ezt? – kérdezte a fiú, zavartan.

– Emlékszel, hogy néha láttál nőket, akik néztek, amikor kijöttél az iskolából? Egy hölgy, aki mindig megjelent a parkban, amikor játszottál? Valaki, aki távolról figyelt az iskolai kirándulásokon?

Ádám homályosan emlékezett ilyen pillanatokra, de mindig azt hitte, csak a képzelete játszik vele.

– Mindig ott voltam, az árnyékban, figyelve, hogy jól vagy-e – folytatta Mária. – Nem közeledhettem hozzád közvetlenül – az apád megtudta volna, és beteljesítette volna a fenyegetését.