Mária hangja elcsuklott, szemei megteltek könnyel.
– Láttam, ahogy nősz, ahogy futkosol a játszótéren. Láttam az első biciklidet, az első iskolai ünnepségedet. Egyszer még egy színdarabodra is beosontam a hátsó sorba, hogy halljam, amikor szerepelsz. A szíved minden dobbanása az enyém is volt, még ha nem is tudtál róla.
Ádám kezét az asztalra tette, ökölbe szorította. Érezte, hogy a mellkasát feszíti valami, ami egyszerre düh, bánat és megkönnyebbülés.
– Én… egész eddig azt hittem, hogy gyűlölsz minket – suttogta. – Azt hittem, nem voltam elég jó neked. Azt hittem, apa igazat mondott…
– Nem – vágott közbe Mária, gyorsan megragadva fia kezét. – Soha, egyetlen pillanatig sem gyűlöltelek. Te voltál az életem fénye, Ádám. És mindig is az maradtál.
Az idős hölgy, aki eddig csendesen figyelte a beszélgetést, most megszólalt.
– Tudjátok, miért találkoztam Máriával? – kérdezte mosolyogva. – A kórházban. Rosszul lett az utcán, és én segítettem neki. Mikor megkérdeztem, van-e gyermeke, csak ennyit mondott: „Volt… és talán még van is. Egy fiú, akit soha nem felejtettem el.”
Ádám döbbenten nézett rá.
– Te voltál az idős hölgy, akit hazakísértem… – motyogta. – Akkor már tudtad?
– Éreztem – bólintott az asszony. – Amikor megláttalak, valami megmozdult bennem. És amikor elmesélted, hogy árva lettél tizenhat évesen, és soha nem ismerted az anyád igaz történetét… akkor tudtam, hogy össze kell titeket hoznom.
Mária arcán szelíd mosoly terült szét, de a szemei csillogtak a könnyektől.
– Úgy érzem, mintha álmodnék – mondta csendesen. – Hogy egyszer csak felébredek, és újra egyedül leszek.
Ádám felállt, és lassan odalépett hozzá. Lehajolt, és megölelte az anyját. A nő először meglepődött, majd remegő karjaival szorosan átölelte a fiát.
– Már nem vagy egyedül – suttogta Ádám. – És én sem.
Hosszú percekig álltak így, egymásba kapaszkodva, mintha attól félnének, hogy ha elengedik egymást, minden eltűnik. A múlt sebei nem gyógyulnak be egy pillanat alatt – de ez volt az első lépés.
Néhány hét múlva…
Ádám újra meglátogatta anyját – de most már nem vendégként, hanem családtagként. Mária egy kis, bérelt lakásban élt, de Ádám már azon gondolkodott, hogy magához költözteti.
– Tudod, anya – mondta egy kávé mellett –, sokáig azt hittem, hogy a szeretet csak egy szó. De most rájöttem, hogy valójában az teszi a családot.
Mária elmosolyodott.
– És én arra jöttem rá, hogy a reményt sosem szabad feladni. Mert még ha évek is telnek el, még ha sötét is az út – a szeretet mindig visszatalál.
– És a sors is segít, ha kell – tette hozzá az idős hölgy, aki azóta is része lett a családjuknak, mint egy bölcs nagymama.
Nevetve ölelkeztek össze mindhárman.
A cikknek az eleje!