Ám ahogy elhaladt a park egyik mellékösvénye mellett, a tekintete megakadt egy padon ülő férfin. Idős volt, elegáns, botra támaszkodva ült, és látszólag csak a távolba meredt. Valami mégis arra késztette Lillát, hogy lelassítson.

A férfi észrevette, hogy figyelik, és megszólalt:

— Elnézést, kisasszony, meg tudná mondani, mennyi az idő?

— Délután fél kettő — válaszolta Lilla, rápillantva az órájára.

Az idős úr bólintott, de nem mozdult, csak tovább nézett maga elé. Lilla már épp újra elindult volna, amikor észrevette a szemében ülő bizonytalanságot.

— Minden rendben van? Segíthetek valamiben?

A férfi hálásan nézett fel rá.

— Azt hiszem, eltévedtem. Sétálni indultam, de most már nem találok vissza...

Lilla habozás nélkül leült mellé a padra. A tárgyalás hirtelen már nem tűnt olyan fontosnak. Barátságosan, de határozottan kérdezte:

— Hogy hívják, bácsi?

— Varga István vagyok — felelte az öreg úr, kissé elgondolkodva.

— Emlékszik az otthoni címére vagy valamelyik hozzátartozó telefonszámára?

István bácsi ráncolta a homlokát, próbált koncentrálni. Aztán lassan, meg-megakadva, lediktált egy címet és egy telefonszámot. Lilla elővette a mobilját, és tárcsázott.

— Halló? — szólt bele egy férfihang a vonal túlsó végén.

— Jó napot kívánok, Varga István bácsival vagyok a Petőfi parkban, úgy tűnik, egy kicsit eltévedt — magyarázta Lilla.

— Az édesapám?! — hallatszott a megkönnyebbült felkiáltás. — Köszönöm! Rögtön indulok! Kérem, maradjon vele!

Lilla letette a telefont, és visszaült István bácsi mellé, aki közben láthatóan egyre jobban fázott. Lilla egy pillanatig habozott, aztán levette a kabátját, és a bácsi vállára terítette.

— De hát... ezt nem szabad! Megfázik! — tiltakozott zavartan István bácsi.

— Ugyan, semmi bajom — mosolygott Lilla, bár az arca már kezdett kipirosodni a hidegtől.

Beszélgetni kezdtek. István bácsi mesélt a fiáról, Tamásról, aki sokat dolgozik, meg az unokáiról, akik már messze élnek. Lilla figyelmesen hallgatta, néha bólintott, néha kérdezett, de nem sietett tovább.

Negyedóra múlva egy fekete terepjáró gördült a park mellé. Egy negyvenes, elegáns férfi szállt ki belőle, gyors léptekkel sietett a padhoz.

— Apa! Hát megmondtam, hogy ne menj el egyedül! — korholta aggódva.

— Azt hittem, még bírom… — felelte csendesen István bácsi.

A férfi megölelte apját, aztán Lilla felé fordult:

— Nem tudom eléggé megköszönni, hogy segített. Nem is tudom, mi lett volna, ha nem talál rá... Hogy hívják?

— Kővári Lilla vagyok — válaszolta egyszerűen.

— Köszönöm, Lilla. Kérem, hadd vigyük el önt, legalább egy darabon. Ez a legkevesebb, amit tehetünk.

Lilla udvariasan elhárította az ajánlatot, és gyorsan elbúcsúzott. A tárgyalás már régen elkezdődött, de valahogy ez most egyáltalán nem aggasztotta.

Délután, amikor visszatért az irodába, az asztalán egy elegáns boríték várta. Benne egy meghívás egy találkozóra, amit a „Kovács Holding” nevében küldtek – a cég, melyről tudta, hogy az ország egyik legnagyobb ingatlanfejlesztője. A kíváncsisága legyőzte az óvatosságot, és másnap a megadott időpontban ott volt a megadott címen.

A cég modern, üvegfalas székháza lenyűgöző volt. Lilla a legfelső emeletre ment, ahol egy tágas irodában egy ismerős arc várta: Tamás, az idősebb úr fia.

— Meglepődött, igaz? — kérdezte mosolyogva.

— Az enyhe kifejezés — válaszolta Lilla őszintén. — Nem számítottam ilyesmire.

— A tegnapi nap után szeretném viszonozni, amit tett — mondta Tamás komolyan. — És nem csak apám miatt. Kevés az olyan ember, aki megáll egy idegen mellett.

Elővett egy mappát, és Lilla elé tette.

— Átnéztem az ön szakmai hátterét is. Elismerésre méltó. A Kovács Holdingnál lenne helye.

— Ez... egy állásajánlat?

— Igen. Kétszer akkora fizetés, mint amit most kap, céges lakás, fejlődési lehetőségek. Azonnal kezdhet, ha szeretné.

Lilla megdöbbenve lapozgatta a szerződést. Majd felnézett.

— Ez csak a tegnapi nap miatt?

— Az csak megerősítette, hogy nemcsak szakmailag, hanem emberileg is kivételes. Ritka kombináció. Örülnék, ha a csapatunk tagja lenne.

Lilla kis időt kért. És egy héttel később már a Kovács Holding új munkatársa volt.

Lilla egy hét múlva már a Kovács Holding tágas, világos irodájában dolgozott. Az első napokban minden új volt: az emberek, a szabályok, a hatalmas projektek, amelyekről eddig csak tanulmányokat olvasott. De hamar beilleszkedett. Szakmai tudását elismerték, ötleteit meghallgatták, sőt, sokszor alkalmazták is. A légkör támogató volt, a kollégák tisztelettel és kíváncsisággal viszonyultak hozzá.

Tamás, a cég ügyvezetője, gyakran találkozott vele személyesen. Eleinte csak munkáról beszéltek – tervek, pályázatok, határidők. De ahogy teltek a hetek, ezek a megbeszélések egyre inkább átalakultak.

— Mit olvas mostanában? — kérdezte egy alkalommal Tamás egy hosszabb megbeszélés végén.

— Egy régi kedvencemet, Márai Sándor naplóját — válaszolta Lilla. — Néha azt érzem, mintha a gondolataim helyett ő írná le, amit én csak érezni tudok.

Tamás elmosolyodott.

— Nekem apám mesélt sokat róla. Minden mondata olyan, mint egy lassan felbontott levél a múltból.

Lilla meglepetten nézett rá. Ez a Tamás más volt, mint az a szigorú üzletember, akinek a sajtóban mutatták. Őszinte, figyelmes, és egyre gyakrabban hozott fel személyes témákat.

— Milyen volt a gyerekkora? — kérdezte egy másik alkalommal.

— Csendes. Sok olvasással. Kevés baráttal. Inkább figyeltem, mint beszéltem.

— Az is nagy érték. Kevés figyelmes ember van ma — felelte Tamás, és hosszasan ránézett.

Lilla érezte, hogy a kapcsolatuk változik. Nem egyik napról a másikra, nem látványosan, hanem lassan, finoman, mint amikor két hang ugyanarra a hangnemre talál.

Egy tavaszi estén Tamás vacsorára hívta.

— Nem üzleti vacsora — szögezte le előre. — Csak… szeretném jobban megismerni.

Lilla habozott, de végül igent mondott. Az étterem nem volt fényűző, de annál meghittebb. A vacsora alatt sokat nevettek, beszélgettek múltról, tervekről, családról.

— Képzeld, apám emlékszik rád — mondta Tamás. — Mindig azt mondja: „Az a lány mentette meg a napomat. És nemcsak az enyémet.”