— Ő is megmaradt bennem — felelte Lilla elérzékenyülve. — Ritkán találkozik az ember olyan tekintettel, amiben ennyi tisztaság és elveszettség van egyszerre.
Tamás lassan bólintott. Aztán, egy hirtelen ötlettől vezérelve, megkérdezte:
— Eljönnél hozzánk a hétvégén? A vidéki házba. Apám is ott lesz. Szeretne újra látni.
Lilla kicsit meghökkent, de végül mosolyogva bólintott.
— Szívesen.
A ház a Duna-parton állt, egy gyümölcsös szélén. Fehérre meszelt falak, széles tornác, illatos orgonabokrok. Belépve melegség és otthonosság áradt a falakból.
Varga István bácsi a verandán ült egy kötött mellényben, kezében teáscsésze.
— Lilla kisasszony! — kiáltott fel, amikor meglátta. — Hát ez csodálatos! Megint együtt!
— Öröm látni, milyen jól van — felelte Lilla, és megölelte az idős urat.
Aznap este sokat beszélgettek. Teázás, nevetés, régi történetek. István bácsi csillogó szemmel hallgatta Lilla ötleteit, terveit, és időnként csak annyit mondott:
— Én mindig mondtam, hogy a jó emberek egymásra találnak.
Tamás nem szólt sokat, csak nézte őket, és időnként elmosolyodott.
— Tudod — mondta Lillának, amikor kettesben maradtak —, ha aznap nem találkozol apámmal… talán sosem ismerlek meg igazán.
— És akkor lehet, hogy most is egy irodában ülnék, egy másik városban, és sietnék tovább anélkül, hogy bárkit is észrevennék — felelte halkan Lilla.
Ekkor már tudták, hogy amit éreznek, több mint tisztelet vagy barátság.
A következő hónapokban Lilla és Tamás kapcsolata egyre mélyebbé vált. Amit eleinte pusztán figyelmességnek vagy munkahelyi összhangnak gondoltak, lassan, szavak nélkül is érzékelhető kötődéssé alakult.
— Nem tudom, mikor történt — mondta egyszer Lilla a verandán ülve, a kertet nézve —, de már nem tudom elképzelni a napjaimat nélkületek.
— Ugyanez van velem — felelte Tamás. — Sosem gondoltam volna, hogy az apám téved el, én pedig... rád találok.
Hétvégente gyakran jártak le a vidéki házba. Lilla idővel elkezdte berendezni a vendégszobát, kialakított egy kis dolgozósarkot, ahol munkaidőn kívül is alkothatott. Esténként együtt főztek, kertészkedtek, vagy csak hármasban üldögéltek a verandán: Tamás, Lilla és István bácsi.
— Tudod, Lilla — mondta egy ilyen este az idős férfi —, amióta te beléptél ebbe a családba, mintha a szívem újra fiatal lenne. Már nem érzem magam tehernek.
— Maga sosem volt az — válaszolta Lilla szelíden.
— De én néha úgy éreztem. Főleg, amikor Tamás mindig rohant, és én csak zavartam… De te… te nem rohantál el mellettem.
Lilla meghatódott, de nem válaszolt. Csak megszorította a bácsi kezét.
Ősszel Tamás egy meglepetéssel készült. Egy kis padot állíttatott fel a Petőfi parkban — azon a helyen, ahol Lilla és István bácsi először találkoztak. A háttámlára egy kis réztábla került:
„Egy pad, ahol egy idegen leült egy idegen mellé – és család lett belőle.”
Lilla könnyekkel a szemében olvasta el a feliratot.
— Ez gyönyörű… — suttogta.
— Ahogy te is — mondta Tamás. — És azt szeretném, hogy ez a pad egyszer az unokáink kedvenc helye legyen.
— Mit mondtál? — kérdezte Lilla, a szemébe nézve.
Tamás elővett egy apró gyűrűsdobozt a zsebéből, és letérdelt.
— Lilla, elvennél feleségül?
— Igen — válaszolta, még mielőtt a doboz kinyílt volna.
A kis esküvőt a vidéki ház kertjében tartották. A napfény végigkísérte az eseményt, a barátok és családtagok pedig boldogan ünnepeltek. István bácsi ott ült az első sorban, elegáns öltönyben, büszke mosollyal.
— Megmondtam, hogy ez a lány változást hoz — mondta az egyik unokának. — Ő nem csak Lilla. Ő a válasz volt egy imára, amit még kimondani se mertem.
Az esküvő után Lilla átköltözött Tamás házába. Ő alakíthatta ki a közös otthonukat, minden részlet az ő ízlését tükrözte. A kertet saját kezűleg tervezte meg: rózsák, liliomok, levendulabokrok. És minden este, amikor öntözött, a házban halk zongoraszó szólt — Tamás kezdett el újra játszani, sok év után.
A dolgozószobában egy könyvtárat is kialakítottak, tele Lilla kedvenc klasszikusaival. Tamás mindent megtett, hogy a felesége inspirációt és békét találjon ebben az új életben.
— Most már tényleg otthon vagyok — mondta Lilla egy este, amikor együtt ültek a kandalló előtt.
— És én is — válaszolta Tamás.
A cégnél is hamar megérezték a változást. Lilla ötletei sorra sikert arattak, de ami igazán különlegessé tette, az az embersége volt. Mindenkihez volt egy jó szava, odafigyelt a kollégákra, segített a gyakornokoknak.
— Nem is emlékszem, mikor volt utoljára ennyire jó légkör — mondta az egyik osztályvezető.
— Lilla hatása — válaszolta Tamás mosolyogva.
Egy évvel később István bácsi egészsége kezdett gyengülni. A család minden pillanatot igyekezett vele tölteni. Lilla minden reggel leült mellé a kertben, és egy csésze teával hallgatta a bácsi régi történeteit.
— Tudod, Lilla, ha akkor nem állsz meg… lehet, hogy csak egy eltűnt idős ember lettem volna a hírekben. De te megálltál. Nem néztél félre.
— Sosem bánom, hogy elkéstem azon a tárgyaláson — mondta Lilla mosolyogva. — Az volt életem legjobb döntése.
István bácsi békében távozott, szerető családja körében, egy olyan világban, ahol már nem volt magányos. A pad a parkban ma is ott áll, és sokan leülnek rá – bár nem tudják, hogy ott kezdődött egy olyan történet, amely mindent megváltoztatott.
Lilla gyakran sétál arra. Megáll a padnál, végigsimítja a táblát, és halkan suttog valamit:
— Köszönöm, hogy ott voltál, István bácsi. Köszönöm, hogy észrevetettem magam benned.
És ahogy ott áll, a szél meglengeti a kabátját, az orgonabokrok illata beborítja, és ő tudja: minden akkor kezdődött, amikor nem ment el mellette.
A cikknek az eleje!