„Fel kellett volna vennem legalább egy pulcsit… De már mindegy, gyorsan kiteszem a ruhákat, aztán visszabújok a melegbe” – gondolta.

Éppen befejezte a teregetést, és már nyúlt volna a balkonajtó kilincséhez, amikor meghallotta a férje hangját. Péter, aki elvileg dolgozni volt, mégis otthon volt.

Az ő jelenléte is véletlen volt. Krisztinát az indulása előtt hívta fel a főnöke, Nóra:

— Na végre, megszületett a döntés! Elegünk lett abból, hogy az irodában hemzsegnek a rovarok. Ma mindenki maradjon otthon, nincs munka!

Krisztina örömmel fogadta a hírt. Rengeteg tennivalója volt otthon is, amikkel hétvégén se végzett. Szerette volna ezt a napot végre a saját dolgaira fordítani, nem csak főzésre, mosásra, takarításra.

Most viszont megdöbbenve hallgatta Pétert a szobából.

„Mi a fene?! Miről suttog itt az anyjával? Mégis mit csinál itthon?! Talán náluk is rovarirtás van?” — gondolta magában.

— Anyu, komolyan beszélsz? Hogy képzeled ezt? Kriszti nem olyan ostoba, hogy belemenjen egy ilyenbe! — hallotta Péter emelt hangját.

„Na ez érdekes… Miről susmorognak ezek? Inkább maradok még kint és hallgatózom!” — döntötte el, miközben óvatosan behúzta maga mögött a balkonajtót.

— Ez egy tökéletes terv! — lelkendezett Péter. — Tényleg támogatnám. Ha összejön, szuper lenne!

A férfi levette a zakóját, gondosan beakasztotta a szekrénybe, majd elindult a konyhába. Krisztina a függöny mögül figyelte őt a résnyire nyitva hagyott balkonajtón át.

„Nem hallok elég jól… Beosonok, hátha közelebb jobban kivehető. Ha éhes, úgyis sokáig fog a konyhában molyolni” — döntötte el, majd hangtalanul kilépett az erkélyről, bezárta maga mögött az ajtót, és lopakodva elindult a konyha felé.

Szerencséjére Péter kihangosította a hívást — mindkét keze tele volt.

Vízforralót tett fel, kolbászt és sajtot vett elő, nagy szeleteket vágott, majd vastagon megkente a kenyeret majonézzel.

— Péterkém, hallasz engem egyáltalán? Mit tökörészel ott? Most kell lépni, mielőtt visszajön az asszony! — szólalt meg türelmetlenül Antalné a telefonon.

— Hallak, anyu. Csak éhes vagyok.

— Az istenit, én komoly dolgokról beszélek, te meg zabálsz! Meddig fog ez tartani? Megtaláltátok már a vevőt Krisztina lakására?

— Igen, már megvan. Egy hét múlva lenne az adásvétel. Azt mondták, valami pénzügyi gondjuk van még.

— A Krisztina örökségéből származó lakás eladása az első lépés. Utána el kell adni a közös lakást is, és abból venni egy nagyobbat. De még mindig nem tudom, hogyan fogod rávenni őt, hogy az új lakás ne az ő nevére kerüljön! — morgott az anyja.

— Ne aggódj, anyu. Ráérek. Előbb adjuk el mindkét lakást, aztán majd megoldom. Ez nem megy egyik napról a másikra. Még van időnk.

— Ezt stratégiának hívják, fiam! Egy politikai hadjárat! Már most el kell kezdened az agymosást. Apránként vezesd rá, hogy ez az ő ötlete. Találj ki érveket, győzd meg, hogy ez mindkettőtöknek jó. Ha az elején elmondod az igazságot, azonnal nemet mond!

— De hát… miért mondana nemet? — értetlenkedett Péter. — Végül is egy család vagyunk. A lakás akkor is a miénk marad.

— Te olyan naiv vagy! Mindenki más ravasz és számító. A te Krisztinád sem olyan ártatlan, mint gondolod. Én átlátok az embereken!

„Na ebben legalább nem hazudik. Tényleg nem vagyok ártatlan. És most végre megtudom, mit forraltok ti ketten!” — gondolta magában Krisztina.

Nyolc éve házasok. A lányuk, Rita, már hét éves. A szüleitől örökölt egy garzont, ott éltek az első két évben, míg ki nem vették ezt a kétszobást hitelre. A régi lakását kiadta, a befolyt pénzből pedig törlesztettek.

Később, amikor Rita nagyobb lett, a garzon már több nyűgöt hozott, mint hasznot: folyton javítani kellett, a bútorok is elhasználódtak. Ekkor döntöttek úgy, hogy inkább bővülnek. Péter már régóta beszélt arról, hogy legyen második gyerek.

— Nem hagyhatjuk Ritát egyedül! Sem testvér, sem társ. Szánalmas. Én is nagycsaládban nőttem fel, hárman voltunk testvérek. Te sem voltál egyke. Miért vennénk el ezt a lehetőséget tőle? Ez életre szóló támogatás.

Krisztina is szeretett volna második gyereket. De hezitált. És amikor felmerült, hogy mindkét lakást eladják, hogy vegyenek egy nagyot, akkor már elkezdett álmodozni a kisfiúról.

„De vajon mit főzött ki ez a számító vénasszony?” — suttogta halkan Krisztina.

— Meg fogom őt győzni, — mondta határozottan Péter. — De ha nem sikerül, az sem gond.

— Hogyhogy nem gond?! Fogalmad sincs, mi lesz ennek a vége! Krisztina simán otthagy, és bíróságon visszakéri az új lakás kétharmadát! Hisz a pénz túlnyomó része az ő örökségéből jön!

— Miért hagyna el? — lepődött meg Péter. — Szerintem félreérted. Ha el akarna válni, nem egyezett volna bele az eladásba, sem az új vásárlásba. És a gyerek is szóba került már. Nem ellenzi. Fiatalok vagyunk, belefér.

— Mondhat akármit! De a tények magukért beszélnek. Ne vitatkozz! Az anyád mindig jobban tudja. Az új lakást a te és az én nevedre kell íratni. Én sosem foglak elárulni. Én vagyok az anyád. De ő megteheti. Tapasztalatból beszélek. A nők alattomosak. Ma még azt mondja, szeret, holnap már elválik, és te ott állsz az utcán, lakás nélkül!

„Aha! Na most már világos! Nem bírja elviselni, hogy nekünk két lakásunk van, az ő kisfiának, Lacinak meg egy sincs!” — gondolta Krisztina. — „Talán azt tervezi, hogy a saját részét majd átruházza a kis Lacsira? Sunyi nőszemély! Milyen édes kis kombinátor. Kíváncsi vagyok, Péter milyen dumával próbál majd engem meggyőzni, hogy mindenről lemondjak. Egyedül akkor mennék bele, ha agylágyulást kapnék!”

És ezzel eldöntötte: cselekedni fog.

Aznap este Krisztina úgy döntött, nem fogja tovább tűrni a hátuk mögött szövögetett terveket. Az anyósa „csodálatos stratégiáját” egyetlen jól irányzott telefonhívással akarta porrá zúzni.

Elővette a telefonját, és tárcsázta Antalnét.

— Jó estét, Antalné, hogy van? Minden rendben az egészséggel? — kérdezte szinte mézes-mázosan, de a hangjában ott vibrált valami, amit csak az értett, aki tudta, mi van a háttérben.

— Köszönöm, jól vagyok. És ti? — válaszolta kissé gyanakodva az anyós.

— Remekül! Képzelje csak, nagyszerű híreim vannak! Eladjuk a régi lakásomat! Már meg is találtuk a vevőket! Ugye milyen szuper?

— El… adjátok? — hökkent meg Antalné, és a hangja egy pillanatra elcsuklott.

— Igen, képzelje, gyorsan ment. Még mi sem hisszük el! És a közös lakást is eladjuk! A kolléganőm nézte meg, neki nagyon tetszett. El is döntötte, hogy megveszi.

— Már azt is?! — szinte suttogva kérdezte Antalné. — És… új lakást is találtatok?

— Hogyne! Már ki is néztük. Pont olyan, amilyet mindig is szerettünk volna. Ezen a héten intézzük a vásárlást, amint átutalják a pénzt, már alá is írjuk a szerződést.