— Minden ilyen gyorsan megy? — kérdezte a nő már szinte gépiesen.
— Igen! Tudja, ha menni kell, hát menni kell! — nevetett Krisztina. — Amúgy tudja, mi a legizgalmasabb? Az, hogy kire írjuk majd az új lakást!
Pár másodperc csend következett.
— Hát… megbeszéltétek Péterrel?
— Nem. Nem kérdeztem tőle. Nincs mit megbeszélni. Ha nem egyezik bele, kidobom. Tudja, hisz maga mondta, hogy a házasságunk recseg-ropog! Emlékszik? Én igen!
— Krisztina, én ezt nem…
— Várjon csak, még nem végeztem, — vágott közbe Krisztina. — Képzelje, meglepem magát! A lakást kizárólag az én nevemre íratjuk! Mivel az örökölt garzon teljes egészében az enyém volt, és a mostani kétszobásban is felerészben az én pénzem van, teljesen logikus. Nem gondolja?
— Mit mondott? Hogyhogy csak a te nevedre?! És Péter ebbe belement?
— Naná! Meggyőztem, hogy ez így a legjobb. Van egy lányunk, gondolnunk kell rá. Sőt, ha úgy alakul, jöhet a második gyerek is. De mi van, ha a férjem félrelép? Vagy megőrül, és kirúg minket? Akkor ott maradunk az utcán? Nem! Így legalább biztosan van hova mennünk!
Antalné egy pillanatra nem tudott megszólalni.
— És tudja, mi a legjobb? Péter belenyugodott! Nem mondta, hogy nem. Azt mondta: „Igazad van, Kriszti.”
— Ez… ez lehetetlen… — hebegte az anyós.
— Ó, dehogy is! Ez a valóság! — nevetett fel Krisztina. — És most megyek, sok még a dolgom! Csók a családnak!
Krisztina bontotta a hívást, majd elégedetten hátradőlt a kanapén.
Pontosan úgy csinálta, ahogy a mama tanácsolta Péternek: apránként, szépen lassan rávezette őt, hogy azt higgye, minden az ő döntése.
Na de most a másik oldalon történt ugyanez.
Most majd anyuka törheti a fejét, hogy mi történt a „zseniális stratégiájával”.
A következő nap reggelén, amikor Péter kilépett a fürdőből törölközővel a derekán, Krisztina a tükör előtt állva, haját fésülgetve megkérdezte:
— Te, Péter, szerinted milyen nevet adjunk a fiúnknak? Levente jó lenne, nem?
— Fiú? Mármint… most… komolyan beszélsz? — nyelt nagyot Péter.
— Hát persze! Te is mondtad, hogy jó lenne, ha Rita nem maradna egyke. És ha már ilyen szépen eladtuk mindkét lakást, és megvan az új, akkor szerintem időszerű lenne a bővülés.
— Hát… ööö… igen. Persze, én is ezt akartam. Tökéletes!
Krisztina hátrafordult, a szemébe nézett, és elmosolyodott.
— Tudod, sokat gondolkoztam azon, mennyire megbízhatok benned. De most… most úgy érzem, hogy végre minden a helyére került.
Péter nem tudta eldönteni, örüljön-e vagy rémüljön. Egy biztos volt: a felesége kevesebbnek tűnt, mint amit látott benne az anyjával folytatott beszélgetés után.
Sokkal kevesebbnek.
Antalné aznap este úgy forgolódott az ágyában, mint egy kávéval túltöltött robotporszívó. A gondolatai össze-vissza cikáztak: „Miért? Hogy? Honnan tudja? Vagy csak megérzése volt? Nem… ez túl konkrét volt!”
Péter is feszült volt. Próbálta előadni a magabiztos férjet, de az a telefonbeszélgetés után — amit véletlenül pont akkor hallott meg Krisztina, amikor ő azt hitte, egyedül van — már semmi sem volt a régi.
Másnap reggel, reggeli közben Krisztina leült az asztalhoz, kezében egy papírral. Letette Péter elé.
— Ez meg mi? — kérdezte a férfi, miközben letörölt egy vajcseppet az ajkáról.
— Ez egy nyilatkozat. Hogy önként lemondasz bármilyen tulajdonrészről a lakással kapcsolatban.
— Mi van?! Most ezt komolyan gondolod? — döbbent meg Péter.
— Teljesen komolyan. A régi lakás az én örökségem. A mostani hitelbe vevős lakásba is több pénzt tettem bele. És ha emlékszel, te is azt mondtad, hogy bízhatok benned.
— Ez... hát... — Péter hebegni kezdett. — Ez nem így szokás. Mi házasok vagyunk!
— Tudom. Ezért kapsz egy másik papírt is. Ez itt egy házassági szerződés. Ebben az áll, hogy válás esetén a lakás kizárólag engem illet. Ha valóban semmi hátsó szándékod nincs, nem fog gondot okozni az aláírás.
— Ez vicc… — motyogta Péter. — Azt hittem, megbízunk egymásban!
— A bizalom akkor létezik, ha nem kell titokban az anyáddal tervelni azt, hogyan vegyél el tőlem mindent. Hallottam mindent, Péter.
A férfi elsápadt. Úgy nézett rá, mint akit rajtakaptak a dolgozat közbeni puskázáson.
— A balkonon voltam. Teregettem. És hallottam minden egyes szavadat. A stratégiát, a „politikai játszmát”, meg azt is, hogy anyukád szerint kétharmadot követelnék, ha elhagynál.
Péter a fejét lehajtva bámulta a papírt.
— De… én csak… féltem, hogy…
— Mitől? Hogy elvesztem a vagyonod? Péter, nincs vagyonod. Én örököltem, én dolgoztam, én fizettem. Te és anyukád csak számolgattatok a háttérben.
— Nem akartam rosszat… — motyogta halkan.
— Nem? Akkor miért kellett titkolózni?
Péter nem válaszolt.
Krisztina felállt, begombolta a zakóját, és hideg nyugalommal így szólt:
— Aláírod. Mert ha nem, elmegyek egy ügyvédhez. És hidd el, van elég bizonyíték a telefonomban, hogy beléd kössek. Hallgattam végig, amit mondtál. Felvettem. Elmentettem. Letöltöttem. Pendrive-on is van.
Péter csak bólintani tudott. Aláírta.
És Krisztina aznap újra fellélegzett.
Krisztina új lakásában ült a teraszon, Rita az ölében, a kisfiuk, Levente pedig egy puha takaró alatt aludt a babakocsiban.
Nem, nem Pétertől született.
Krisztina végül elvált.
Nem egyik napról a másikra, de amikor végre felfogta, hogy semmit sem tud újrakezdeni olyan emberrel, aki titokban áskálódik ellene — meghúzta a vonalat.
A válás gyors volt. Péter végül maga kérte, hogy maradjon meg neki a hűtő.
Antalné még egyszer megpróbált beszélni vele, mikor már Levente pocakban volt.
— Kislányom… talán újra kellene gondolnunk a dolgokat. Hiszen család vagyunk…
— Nem vagyunk azok — válaszolta Krisztina kedvesen. — És ezt maga is nagyon jól tudja. Most már a saját gyerekeimmel foglalkozom, nem máséval. És nem is anyósokkal.
Ezután már sosem keresték.
Krisztina új párja egy csendes, türelmes, kissé szarkasztikus informatikus volt, aki szinte naponta főzött rájuk, és minden egyes vacsoránál megdicsérte az ételt — még akkor is, ha kicsit sós lett.
És ha valaha valaki szóba hozta a régi életét, Krisztina csak mosolygott.
— Tudjátok, valamikor azt gondolták, majd úgy irányítanak, mint egy sakkfigurát. De végül kiderült, hogy a parasztlépés is lehet matt.
A cikknek az eleje!