– Mi a fene ez megint… – morogta az orra alatt, miközben a zsíros, poros ujjai között kisimította a cetlit.

A kézírás görbe volt, remegő. Olyan, amit vagy egy kisgyerek, vagy egy idős ember ír, aki alig bírja tartani a tollat.

A szöveg így szólt:

„Ha ezt olvasod, kérlek, segíts! Bezártak minket. A pincében vagyunk. Cím: Puskin utca 17. – Anna”

Józsi először csak bámulta. Agyának időbe telt, mire felfogta, mit lát.

– Mi ez a hülyeség…? Miféle pince? És ki az az Anna? – kérdezte hangosan, bár csak a madarak válaszoltak a távolból.

Körbenézett. A konténerudvar üres volt, csak néhány rozsdás hordó meg nejlonzacskó kóválygott a szélben. De valami mégis megmozdult benne. A cetli… az a mondat: „Kérlek, segíts!” – valami régen elfeledett érzést csalt elő belőle.

Talán, mert évek óta senki nem szólította így meg. Talán, mert már nem emlékezett rá, milyen érzés, ha valaki tőle vár segítséget.

– Á, hagyjuk már… – dörmögte, de a cetlit mégis zsebre tette.

Aznap este nem tudott aludni. Mocorgott a matracon, amit egy híd alól szerzett valaha, és minden póz kényelmetlen volt. A szél süvített a parkban, de ő nem fázott – a gondolatai fűtötték. A név. A cím. A segélykiáltás.

Másnap reggel, ahelyett, hogy elindult volna a szokásos körére – válogatni a gazdagabb negyed kukáiban –, megállt egy járókelőnél.

– Ne haragudjon, meg tudná mondani, merre van a Puskin utca?

A férfi gyanakodva végigmérte, de válaszolt.

– Három utcával lejjebb, balra. Ott van egy régi társasház, de évek óta lakatlan.

Józsi megköszönte, és elindult.

A ház úgy nézett ki, ahogy mondták: omladozó homlokzat, kitört ablakok, a falon graffitik. A kapu zárva volt, de a rács meggörbült – valaki már feszegette korábban. Józsi benyúlt, és meglepetésére az ajtó engedett.

Lassan, óvatosan lépett be. A lépcsőház hideg volt és dohos. Minden lépése kongott a sötétben. A pincéhez vezető ajtó rozsdásan lógott, de nem volt bezárva. A kilincs nyikorgott, amikor lenyomta, és egy pillanat múlva már a lépcsőn haladt lefelé.

A mélyben vaksötét fogadta. Előkotort egy régi öngyújtót – valamikor cigarettáért kapta egy túristától – és meggyújtotta. A gyenge fény táncolt a falakon.

– Hall valaki engem? – kérdezte, hangja elhalt a nedves falak között.

Semmi válasz. Aztán… három tompa koppanás.

Józsi szíve kihagyott egy ütemet.

Követte a hangot. Egy rozsdás vasajtó előtt állt meg. Megpróbálta kinyitni – zárva volt. Újabb kopogás jött a másik oldalról. Majd egy gyenge hang:

– Kérem… itt vagyunk… segítsen…

Józsi hátralépett. A torka kiszáradt. Nem álmodta. Valaki tényleg ott volt.

Felrohant az utcára. A legközelebbi sarkon meglátott egy rendőrt.

– Biztos úr! Kérem, hallgasson meg, nagyon fontos! – kezdte, de a rendőr fintorogva nézett rá.

– Maga? Micsoda szaga van! Tűnjön innen, mielőtt hívom az erősítést.

Józsi nem adta fel. Továbbment, míg végül egy fiatal járőrt talált, aki, bár hitetlenkedve, de hajlandó volt vele visszamenni.

– Ha ez valami hülye tréfa, maga kerül bajba – figyelmeztette.

– Nem tréfa… csak… kérem, nézze meg! – könyörgött Józsi.

Visszatértek a pincéhez. A rendőr betörte az ajtót.

Odabent, a sötét sarokban két gyerek ült. Koszosak voltak, lefogytak, de éltek. A kisebbik lány volt – Anna –, a papíron szereplő név. A bátyja pár évvel idősebb lehetett.

A gyerekek a sarokban kuporogtak, mintha a falakhoz próbálnának olvadni. Az idősebb fiú, talán tízéves lehetett, karjaival védte a húgát, aki nem lehetett több hatévesnél. Arcuk sáros volt, ruhájuk rongyos, és Józsi azonnal látta: ezek a gyerekek már napok óta itt lehetnek.

A fiatal rendőr, akinek arcáról eddig inkább a fáradtság sugárzott, most elsápadt.

– Istenem… – suttogta. – Ez tényleg igaz volt.

Anna, a kislány, halkan sírt. A bátyja próbálta csitítani, de ő is remegett.

– Ne bántsanak minket… Kérem…

Józsi leguggolt melléjük. Óvatosan beszélt.

– Nem bánt senki. Segíteni jöttünk. Te írtad a cetlit, ugye? A babába rejtetted?

A kislány csak bólintott.

– Azt hittük, senki sem fogja megtalálni – suttogta.

A rendőr rádión segítséget kért. Perceken belül mentő, több rendőrautó és civilruhás nyomozók lepték el az omladozó épület környékét. A gyerekeket azonnal kórházba vitték, Józsit pedig félrehívták kihallgatásra.

Egy idősebb nyomozó nézte őt végig.

– Mondja, maga tényleg a kukából szedte ki azt a játékbabát?

– Igen – bólintott Józsi. – A kezembe akadt, furán zörgött. Aztán megtaláltam benne a cetlit.

– És nem dobta ki?

– Hát… volt benne valami. Az a mondat… „Kérlek, segíts!” – megremegtette bennem valamit.

A nyomozó bólintott, majd egy jegyzettömbre kezdett írni.

– A gyerekek elmondták, hogy egy idős férfi zárta be őket. Azt mondta nekik, hogy ő az apjuk, és hogy kint veszélyes a világ. El akarta zárni őket mindentől. Azt hittük, ilyet csak filmekben lát az ember. De úgy tűnik, itt történt meg, nálunk.

– És most? – kérdezte Józsi.

– A férfit már elfogtuk. Volt egy kis háza a város szélén. A DNS-tesztek igazolták: nem rokona a gyerekeknek. Egyszerűen elrabolta őket egy játszótérről, hónapokkal ezelőtt.

Józsi hátra dőlt a padon, ahol a kihallgatás után hagyták várakozni. Nem akart hősként tetszelegni. De valami különös érzés járta át. Nem a dicsőség. Inkább… egyfajta béke. Egyfajta csendes elégtétel.

A hírek gyorsan terjedtek. Másnap már ott volt a neve a helyi hírlapban: „Hajléktalan férfi mentette meg az elrabolt testvérpárt.” Több portál is lehozta a cikket. A riporterek egymásnak adták a kilincset a hajléktalanszállón, ahol ideiglenesen elhelyezték. Volt, aki fényképezni akarta, más interjút kérni tőle.