– Maga tényleg csak úgy… segített? – kérdezte egy újságíró.
– Igen – felelte Józsi egyszerűen. – Nem tudom, miért. Talán mert nekem is jól esett volna, ha valaki egyszer elolvassa, ha én írtam volna egy ilyen cetlit.
Az önkormányzat is felfigyelt az ügyre. Felajánlották neki, hogy kapjon állást egy önkormányzati raktárban, ahol takarítói és portási feladatokat láthat el. Kapott új ruhákat, ideiglenes szállást és orvosi vizsgálatot is.
– Ez most komoly? – kérdezte egyik nap, miközben a papírokat töltötte ki egy szociális munkással. – Nem vernek át, ugye?
– József úr – mondta a nő mosolyogva –, a város most először látja magát úgy, ahogy mi mindig is láttuk. Egy emberként, aki értékes. És aki tett valamit, amit sok „rendes ember” nem tett volna meg.
Hetek teltek el. A nyár lassan átadta helyét az ősznek. Józsi munkába járt, csendben, pontosan, megbízhatóan. Nem kérkedett, nem keresett feltűnést. A cetlit, amely az egészet elindította, gondosan összehajtva tartotta a kabátzsebében.
Egy este, amikor már hűvösebb szelek fújtak, leült egy padra a város parkjában. A kezében egy műanyag poharas kávé gőzölgött. Már nem volt csatakos kabátja, se szakadt cipője. Egyszerű, de tiszta volt. Megszokta, hogy a járókelők nem húzzák el tőle a gyerekeiket.
És akkor meglátta őket.
Anna futott felé, most már tisztán, frissen, a haja szépen befonva, szemében csillogás.
– Józsi bácsi! – kiáltotta. – Megkerestük önt!
Odaugrott, és átölelte. A bátyja, Dani, mögötte állt, kezében egy kis csomaggal.
– Anyukánk azt mondta, ha maga nem lett volna, most mi nem lennénk itt – mondta Dani. – Ez a magáé.
Józsi kinyitotta a kis csomagot. Egy rajz volt benne, amit Anna készített. A képen egy öreg bácsi állt két gyerek között, mögöttük napfény és egy fa. A cetli másolata is ott volt, színes ceruzával újrarajzolva:
„Kérlek, segíts!”
A park padján ülve, a rajzot nézve Józsi szinte el sem hitte, hogy ez az egész vele történt meg. Hogy ő, aki hónapokig csak túlélni próbált, most ott ül két gyerek között, akiknek az életét megváltoztatta – vagy talán megmentette.
Anna az ölében fészkelődött, Dani pedig mellé kuporodott.
– Józsi bácsi, mi most egy új házban lakunk – mesélte a kislány. – Van saját szobánk! És anya is ott van, mindig! És Dani kapott egy biciklit!
– Tényleg? – mosolygott Józsi, és próbálta visszafogni a meghatottságát. – Azért az nem semmi.
– Tudja, anya azt mondta, magától szeretné megköszönni – szólalt meg Dani. – Vár minket, ha van kedve átjönni.
Józsi habozott.
– Hát... én nem akarok zavarni...
– Dehogy zavar – nevetett Anna. – Anya még sütit is sütött! Házi sütit!
Ezt már nem lehetett visszautasítani.
A család, amelyhez a gyerekek visszakerültek, egyszerű, dolgos emberek voltak. Az anyjuk, Éva, egyedülálló szülőként nevelte őket, és amikor eltűntek, a fél várost felforgatta a rendőrséggel együtt. A fájdalom, amit akkor érzett, nem volt elmondható – de a hála, amit most érzett Józsi iránt, az sem.
– József – mondta, miközben kezet nyújtott neki –, soha nem tudom eléggé megköszönni, amit tett. Ha nem veszi észre azt a cetlit, ha nem veszi komolyan… lehet, hogy már nem lennének itt.
– Nem tettem semmi különöset – motyogta Józsi. – Csak… elolvastam egy üzenetet.
– De más nem tette volna meg. Maga viszont igen – válaszolta Éva határozottan.
A sütiből több is elfogyott, mint tervezte. A gyerekek ragaszkodtak hozzá, hogy játsszon velük egy kártyapartit, és Józsi meglepődve tapasztalta: nem is olyan rossz az „UNO”.
Késő este, amikor elbúcsúztak, Anna odasúgta neki:
– Ha bármi baj lenne, maga is írhat nekünk egy cetlit. És mi elolvassuk.
A hónapok múltával Józsi egyre inkább beilleszkedett az új életébe. A raktárban, ahol dolgozott, mindenki Józsi „bácsinak” hívta, pedig nem volt még hatvan sem. A szorgalma miatt hamarosan állandó munkaszerződést kapott, majd egy év múlva saját kis albérletbe költözött – egy tiszta, meleg garzonba, nem messze a parkjától.
A cetlit, amelyet annak idején a baba gyomrában talált, bekereteztette, és kitette a falra, az ágya mellé. Nem azért, hogy dicsekedjen vele. Hanem hogy emlékeztesse magát: még a legkisebb dolgok is számítanak, ha odafigyelünk rájuk.
Egy szombat reggel, amikor épp a kávéját kavargatta, csengettek. Az ajtóban egy postás állt, kezében borítékkal.
– József Török úr?
– Igen, én vagyok – bólintott.
A borítékban egy hivatalos levél volt. Az önkormányzat, együtt a gyermekvédelmi szolgálattal, úgy döntött: díjat ítélnek oda neki a kiemelkedő állampolgári helytállásáért. Az ünnepséget a városházán tartják, nyilvánosan.
– Ez valami vicc? – kérdezte a postástól, aki csak vállat vont.
Amikor a városháza dísztermében átvette az oklevelet és az emlékplakettet, még mindig nem értette, miért érdemelte meg. A gyerekek tapsoltak, a tévékamerák kattogtak, a polgármester a vállát veregette.
– Maga példát mutatott, József. És erre most nagyobb szükségünk van, mint valaha – mondta.
De Józsi csak azt gondolta: egy cetli, egy tollvonás, egy kétségbeesett üzenet… és egy döntés, hogy elolvasod-e vagy sem.
Évek múltak el.
A parkban, ahol egykor a cetlit olvasta, most új padok álltak. Az egyik padon emléktábla:
„A bátorság néha annyit jelent, hogy elolvasol egy üzenetet és nem mész tovább.Török Józsefnek, aki meghallotta a segítségkérést.”
A táblát nem ő kérte. A gyerekek és az anyjuk állíttatták.
És ha valaki megkérdezi tőle azóta, hogy mi változtatta meg az életét, csak ennyit felel:
– Egy gyűrött papírdarab… és két gyerek, akik még hittek abban, hogy az emberek jók.
VÉGE
A cikknek az eleje!