– Szia, anya! Ó, képzeld csak el, mit fogok most mesélni neked! – szólalt meg Kata izgatott hangon, miközben leporolta a frissen mosott síremléket, és leült a padra az anyja sírja mellett.
– Már tegnap óta alig vártam, hogy elmondhassam! A könyvtárban valami elképesztő történt velem. Képzeld, összefutottam Verával! Igen, azzal a Verával, akivel még ötödikben voltunk osztálytársak. Biztos emlékszel rá. Akkoriban a szülei Prágába költöztek, mert az apját leszerződtették valami fontos munkára.
– Egy ideig leveleztünk, aztán teljesen megszakadt a kapcsolat… és most meg itt van! Az elején meg se ismertem. De amikor kimondta a vezetéknevét, valami átkattant bennem, és az összes gyerekkori emlékem előbukkant.
– Biztos vagyok benne, hogy te is emlékszel rá, anya. Egyszer, mikor nálunk játszottunk, véletlenül összetörtük a kedvenc piros üvegvázádat. Bújócskáztunk. Emlékszel? Annyira féltünk a reakciódtól, hogy napokig nem mertük bevallani.
Kata elmosolyodott, mintha még mindig a gyermeki félsz munkált volna benne. A sírkőhöz közelebb hajolt, kisimította az anyja fényképét a keretben.
– Vera mesélte, hogy végül teljesen letelepedtek Prágában. Ott járt iskolába, aztán egyetemre, most meg egy dizájner cégnél dolgozik. Férje van, két fiúgyereke, egyéves különbséggel – tíz és tizenegy évesek. Olyan aranyosak! Megmutatta a képeiket a telefonján.
Kata elmosolyodott, és gondolatban visszautazott az időben.
– És képzeld, anya, az egész család visszaköltözött ide, Magyarországra, egy éve! Egyszerűen hihetetlen, hogy az élet milyen furcsán hozza össze újra az embereket. Mintha visszacsöppentem volna a gyerekkoromba… amikor még éltél.
A szél finoman meglibbentette Kata haját, és vele együtt az anyja sírfotóját is. Kata odalépett, kiegyenesítette a képet.
– Na de most sietnem kell, anyu. Ígérem, jövő szombaton újra jövök hozzád! Ha nem indulok el most, lekésem a vonatot.
Kata az órájára pillantott – negyven perc volt hátra az indulásig. Mivel húsz perc alatt el lehetett érni az állomást, úgy döntött, még van egy kis ideje. Még egyszer visszanézett a sírra – tisztán volt tartva, a kép tökéletesen beállítva, a virágok frissek voltak. Ez megnyugtatta.
A fényképen édesanyja fiatalon mosolygott vissza rá. Kata jól emlékezett erre a képre – ugyanabban az évben készült, amikor először iskolába ment. A fotós, aki az elsősöket fotózta, el volt ragadtatva az anyja szépségétől, és randira is hívta volna, ha nem tudja meg, hogy már házas.
– Persze hogy ezt a képet választottam a sírkőre, nem is lehetett volna más! – motyogta maga elé Kata.
Aztán az órájára pillantott, és egy pillanatra megállt benne az ütő – tíz perc eltelt! Elindult a temető kijárata felé, de alig tett pár lépést, hirtelen elbotlott és elesett.
– Aúú, a francba! – kiáltott fel.
– Kisasszony, nem néz a lába elé? – szólalt meg egy férfihang.
Egy férfi állt fölötte, munkásruhában, és erősen árasztotta magából az alkohol szagát. Odanyújtotta a kezét, de Kata csak elfordította a fejét.
– Köszönöm, megoldom egyedül is.
Fájó térddel odasántikált a legközelebbi padhoz. Elővett egy papírzsepit és egy félliteres ásványvizet, majd lemosta a vért és a sarat a térdéről. A férfi eközben tovább bámulta, majd lassan visszatért a dolgához – egy elhanyagolt sírt takarított, ami eddig teljesen elkerülte Kata figyelmét.
Kíváncsian odalépett hozzá.
– Elnézést, ez a sír egy rokonáé? – kérdezte óvatosan.
A férfi összeráncolta a homlokát.
– Nem, a temetővezető kért meg rá. Valami távoli rokon telefonált, de ő messze él, nem tud eljönni. Szóval én csinálom meg.
Kata bólintott, majd miután befejezte a seb tisztogatását, elővette a telefonját, és lefotózta a sírt. A név a kőre volt vésve: Anna Péterné Tóth (szül. Iszaeva) – de sem születési, sem halálozási dátum nem volt rajta.
A kijárathoz sétálva Kata magában mormolta:
– Furcsa, hogy ez a sír ennyire elhagyatott. És mégis… van benne valami, ami megfogott.
A vonatot persze lekéste. A következőre egy órát kellett várnia. A pályaudvaron vett egy ásványvizet, és keresett egy árnyékos padot. Leült, elővette a telefonját, és beírta a keresőbe: Anna Péterné Tóth Iszaeva.
Kata bepötyögte a telefonjába: „Anna Péterné Tóth Iszaeva”, és próbált rákeresni valamiféle adatbázisban. Kíváncsiság hajtotta, nem volt semmiféle hátsó szándéka. Egyszerűen… csak valahogy nem tudta kiverni a fejéből azt a sírt.
A találatok között csak két név szerepelt. Az egyik egy húszéves influenszer volt, akinek semmi köze nem lehetett az elhanyagolt sírkőhöz. A másik viszont… az időpontok stimmeltek.
„Anna Péterné Tóth, született 1906. március 1-jén. Elhunyt 1989-ben, 83 éves korában. Ismertebb nevén Iszaeva Anna, magyar-román sanzonénekesnő.”
– Sanzonénekesnő? – Kata felhúzta a szemöldökét. – Nem is hallottam róla…
Egyre több információ jött elő: újságcikkek, archív képek. Egyiken Anna fiatalon, hófehér ruhában állt egy színpadon, egy másikon idősebb korában kislányával – talán az unokája? –, végül egy harmadik képen fia és lánya társaságában látható. Finom vonások, sötét haj, légies alak. Igazi díva.
Kata keserűen felsóhajtott. Saját tükörképét felidézve nem tudta nem észrevenni a különbséget. Ő már tinédzserként túlsúlyos volt, és hiába próbált fogyókúrázni Verával, egy matekóra közepén egyszer elájult. Anyja rémült arca akkor örökre beleégett az emlékezetébe.
– Többé nem sanyargattam magam. De most… úgy érzem, valami hiányzik.
Aznap este, mikor hazaért, már este hét volt. Jólesett, hogy másnap végre nem kellett dolgoznia. Melegített egy kis tésztát, megevett egy tegnapi fasírtot, aztán leült a gépéhez, és újra megnyitotta az Annáról szóló oldalakat.
– Hogy lehet, hogy egy ilyen híres nő sírja ennyire el van hanyagolva? Hol van a családja? Vagy… talán már nincs senki?
Az éjszaka nyugtalanul telt, és a következő hét mintha vánszorgott volna. Végre eljött a szombat, és Kata újra kiment a temetőbe. Ezúttal több virágpalántát is vitt – nemcsak anyja, hanem Anna sírjára is gondolt.
– Na, anyukám, ma kapsz bokrokat is! – mondta mosolyogva, miközben előkészítette a szerszámokat.
Miután végzett anyja sírjával, újra odament Anna sírjához. A gaz már eltűnt, de még mindig komoran állt ott, szinte síri némaságban. Kata szorgalmasan súrolta a követ, mígnem előbukkantak a vésett dátumok: 1906–1989.
– Szóval tényleg te vagy az...
Letérdelt, és finoman kiültette a kis színes virágokat. Nem tudta pontosan miért, de úgy érezte, tartozik ennyivel. Aztán hátralépett pár lépést, és végignézett a munkáján. Most már a sír is életre kelt – élő zöld fű, virágok, tiszta kő.
Eltelt hat hónap.
Hat hónap alatt Kata szinte minden szombaton visszajárt a temetőbe – anyja és Anna sírjához is. Ugyanazzal a gondossággal ápolta mindkettőt. Még akkor is, amikor eljött a koszorúk cseréjének ideje, kettőt vásárolt egyszerre.
Egyik szombat délután egy különös dolog történt.
– Kariiiinaaaa! – hallatszott egy hang.
Kata megdermedt. Olyan volt, mintha… mintha az anyja szólt volna. De ez lehetetlen.
– Anya? Az nem lehet…
De a hang újra megszólalt, ezúttal közelebb.
– Kariinácska, hát te vagy az? Olyan jó újra látni téged! Szeretnék bemutatni valakit… nézd, itt van mellettem a barátnőm – Anna.
Kata álmodott.
Nem volt kétség. A körülötte lévő temetői díszlet hirtelen homályossá vált, mintha egy álomvilágba csöppent volna. Anyja fiatalon állt ott, mosolygósan, mellette egy másik nő hófehér ruhában – Anna.
– Köszönöm, hogy gondoskodtál rólam – szólalt meg az ismeretlen, de mégis ismerős nő. – Olyan régen nem törődött velem senki, mint te.
– Én… csak sajnáltam a sírodat. Üres volt, elhagyatott… – motyogta Kata zavartan.
– Ezért küldtem neked egy ajándékot. – Anna finoman megérintette Kata vállát.
– Ajándékot?
– Igen. Egy férjet. Két gyermeket. És egy tengerparti házat.
– Ez most valami rossz vicc? – Kata megrémült. – Vagy… már nem is élek? Meghaltam?
– Ugyan már! Még nem jött el az időd. De megérdemelsz boldogságot. Én most megyek. Szeress, élj, és legyél boldog.
Anyja és Anna lassan eltűntek a homályban. Kata utoljára még utána kiáltott:
– Anya! Várj! Ne menj el…
Ekkor hirtelen felült az ágyban. Lihegett. A pizsamája csuromvíz volt, a szíve úgy kalapált, mintha maratont futott volna. Egy ideig csak ült, aztán bement a fürdőbe, és lemosta magáról az álmot.
– Mi volt ez az egész? Álmodtam? De olyan… valóságos volt.
A héten végig ez járt a fejében.
Aztán elérkezett a következő szombat. Kata, mint mindig, most is kiment a temetőbe. De ahogy odaért Anna sírjához, valami megdöbbentőt látott:
Egy gyönyörű, friss virágcsokor díszelgett a síron.
– Hogy került ez ide? Ki tette ide? – suttogta Kata, és körbenézett.
Senkit sem látott. Leült, és elkezdett mesélni az anyjának a hetéről, ahogy mindig. Olyannyira elmerült a gondolataiban, hogy észre sem vette, amikor egy férfi közeledett hozzá.
– Elnézést, meg tudná mondani, hol találhatnék vizet, amibe ezeket a virágokat tehetem? – szólította meg a férfi.
– Elnézést, meg tudná mondani, hol találhatnék vizet, amibe ezeket a virágokat tehetem? – kérdezte a férfi kissé zavartan.
Kata, anélkül hogy túl sokat gondolkodott volna, átnyújtotta neki a saját palackját.
– Tessék, használja nyugodtan. Épp most fejeztem be a locsolást.
A férfi hálásan biccentett, majd egy bicskával ügyesen levágta a palack tetejét, és improvizált vázaként használta. Együtt mentek el a közeli forráshoz, hogy megtöltsék vízzel.
– Nagyon szépen köszönöm! – mosolygott rá, miközben visszamentek a sírokhoz. – A nevem Viktor. Az a sír, ott… az a nagymamámé. Anna Péterné Tóth.
Kata megdermedt.
– Az ön nagymamája? – suttogta, miközben a sírra nézett.
– Igen. Régóta nem jártam itt, bevallom. Távol élek, a tengerpart közelében. De most… most elhatároztam, hogy pótolom, amit lehet.
Kata nézett rá, majd halkan megszólalt.
– Az elmúlt fél évben én gondoztam a sírt. Láttam, milyen elhanyagolt volt, és… nem tudtam nem segíteni. Azt hiszem, megérintett a története.
Viktor néhány másodpercig nem szólt semmit. Aztán lassan bólintott.
– Köszönöm. Igazán. Nem is tudom, mit mondjak… Teljesen ismeretlenül ezt tenni… ez nem mindennapi dolog.
Innentől kezdve valami megváltozott.
Hétről hétre egyre többször találkoztak a temetőben. Eleinte csak pár mondatot váltottak, de hamarosan hosszú beszélgetések, majd közös kávék, telefonhívások és esti séták követték egymást. Kata maga sem tudta, mikor kezdett el várni egy-egy sms-t Viktortól. Csak azt vette észre, hogy amikor nem jött, hiányzott.
Fél év telt el.
Egy esős péntek este Viktor egy virágcsokorral állt az ajtajában.
– Kata… szeretnélek megkérni valamire.
– Igen? – kérdezte Kata, miközben kissé idegesen tördelte az ujjait.
– Gyere hozzám. Költözz hozzám. Hozzám, a tenger mellé. Építsünk együtt valami újat.
Kata szinte nem hitt a fülének. Először csak elnevette magát.
– Ez vicc? Azt hiszed, én csak úgy…
– Nem vicc. Komolyan gondolom. Tudod, mit mondott az anyukád az álmodban…? Azt, hogy kapsz egy ajándékot. Nos, én az akarok lenni.
Ez volt az a pillanat, amikor Kata elolvadt.
És igen, igent mondott.
Néhány héttel később repülőre ültek. Kata először látta a tengert. A gép ablakából lenézve az óceán kéksége egy mesevilágba csöppentette. Egy fehér hajó úszott a vízen, és a part felé egy gyönyörű ház bújt meg a domboldalon.
– Ez az? Ez a ház? – kérdezte Kata elérzékenyülve.
– Ez a tiéd. A miénk. Ahol boldog leszel. Ahol új életet kezdünk.
A ház kertjében egy kisfiú ült, aki egy kutyának olvasott hangosan. A kutya figyelt, a kisfiú mosolygott, majd felpattant:
– Apa! Megjöttél!
A fiú – Antika – Viktor fia volt. Kata szelíden odalépett hozzá.
– Szia. Szabad megölelni?
Antika bólintott, és megölelte.
Az udvaron futkosó kutya – Baikal – boldogan csóválta a farkát. A napfény rájuk ragyogott.
És egy évvel később…
A kis Antika Kata mellett állt, és a babakocsiba bámult.
– És mikor lesz nagy a húgom, Ancsika?
– Hamarabb, mint gondolnád.
Kata elmosolyodott, majd megigazította a kislányt takaró takarót. Visszagondolt mindenre: a temetőre, a sírokra, az álomra, az ajándékra.
– Anya… ugye látod? Minden rendben van. Köszönöm. Köszönöm, hogy elküldted őket.
És este, mikor már mindenki aludt, Kata újra álmodott.
Anyja állt előtte, oldalán Anna.
– Drága kicsi lányom… örülünk, hogy boldog vagy.
Kata csak mosolygott, és könnyei peregtek. Anya és Anna kézen fogva lassan eltűntek a fényben, de mosolyuk örökre ott maradt a szívében.