Kriszti óvatosan kormányozta be az autóját a gyerekklinika előtti szűk parkolóba, az utolsó megmaradt helyre. Mintha az egész város pont ide tódult volna: a környék minden zugában autók zsúfolódtak egymás nyakára. Ő viszont már napok, hetek óta nem nézte az órát. Mindennap ugyanaz volt a rituálé: elintézte a legfontosabb dolgokat, megivott egy gyors kávét a sarki kávézóban, aztán rohant a lányához. Az életéből már csak ez maradt. Brigi, az egyetlen gyermeke, több mint két hónapja feküdt a kórházban.
És a legszörnyűbb az volt, hogy az orvosok nem tudtak pontos választ adni.Kriszti már mindenhova elvitte Brigittát – fővárosi klinikákra, magánorvosokhoz, specialistákhoz.Mind ugyanazt mondták:
– Az agy... önálló életet él. A stressz óriási terhet rótt rá. Sajnos nem tudjuk, hogyan "kapcsolja vissza" magát – magyarázta egy jóindulatú, idős professzor.
Kriszti az egyik konzultáción nem bírta tovább:
– Maguk ezzel takaróznak! – tört ki belőle. – Nem tudják, mi a baja, és inkább szép szavakkal altatják a lelkiismeretüket!
Az orvosok szomorúan hajtották le a fejüket.
– Nézze, ez egyfajta védekezési mechanizmus – próbált megértő hangon magyarázni az egyikük. – Agy és test… olyan hatalmas védőfalakat emelt, hogy mi, a modern orvostudomány minden eszközével sem tudunk áttörni rajta.
– Akkor mi segíthet? – kérdezte Kriszti kétségbeesetten. – Pénz? Kapcsolatok? Bármi! Odaadom mindenem!
– Itt nem segít sem a pénz, sem a tudomány – sóhajtott az orvos. – Valami rendkívülinek kell történnie. Vagy valami szörnyűnek nem szabad megtörténnie... hogy a szervezet újra "átálljon" az életre.
Kriszti döbbenten bámult rájuk.
– Mit beszélnek?! Talán még azt is javasolják, hogy menjek valami sarlatánhoz vagy javasasszonyhoz?!
A professzor csak fáradtan mosolygott.
– Ha hisz benne, akár az is segíthet. Mi itt már mindent megtettünk, amit lehetett. Most csak remélni tudunk.És... – hangja elcsendesedett – hagyja itt Brigittát a kórházban. Ne vigye haza. Már kétszer kellett visszaszállítani sürgősséggel. Legyen biztonságban, orvosi felügyelet alatt.
Kriszti a fejét fogta kétségbeesésében.Elvesztette a férjét két évvel ezelőtt, most pedig a lánya sodródott egyre távolabb tőle.Brigi volt az egyetlen fénysugár az életében.
A kislány meglepően éretten fogadta, hogy bent kell maradnia.
– Anya, ne aggódj annyit – simogatta meg Kriszti kezét egy este. – Itt jó helyen vagyok. Te meg tudsz dolgozni, és nem kell folyton miattam sírnod otthon.
Kriszti nem tudta, nevessen vagy sírjon ezen a bölcsességen.
Egyik délután, éppen ahogy megérkezett a kórház elé, hirtelen kiabálás verte fel az utcát.
– Fogják meg! Tolvaj!
Kriszti riadtan nézett körül: egy soványka kis lány szaladt el az autója mellett, mögötte egy feldúlt biztonsági őr lihegett.
A lány egy pillanatra Kriszti szemébe nézett: félelem, éhség és szégyen vibrált abban a tekintetben.
– Tiszta szívás – motyogta Kriszti, és kiszállt az autóból éppen akkor, amikor az őr beérte volna a gyereket.
– Hé! Mi történik? – kiáltott rá.
– Hagyjon! Lopott! – lihegte az őr. – Boltunkból vitte el!
– És mit lopott? – kérdezte Kriszti gúnyosan.
– Egy kiflit meg egy üveg ásványvizet! Ki tudja, mi van még a zsebében?!
Kriszti előhúzott pár bankjegyet.
– Tessék. Ennyi elég lesz, hogy ünnepeljék a "nagy zsákmány" visszatérését.
Az őr morogva elvette a pénzt, majd visszafordult a bolt felé. A kislány eközben eltűnt a kórház felé vezető sikátorban.
Kriszti csak megrázta a fejét, és továbbindult Brigittához.
Amikor Kriszti megérkezett a szokott kórteremhez, az orvos már várta.
– Kriszti, lenne egy perced? – kérdezte a doktor, egy középkorú, fáradt tekintetű férfi, akit Kriszti már szinte családtagnak érzett.
– Persze – bólintott Kriszti, és leült a szoba sarkában lévő székre.
– Brigitta ma megkérdezte, hogy... – a férfi elmosolyodott – …hogy játszhatna-e a többi gyerekkel az osztályon.
Kriszti felkapta a fejét.
– Ez jó jel, nem?
– Az – bólintott az orvos. – Nagyon is jó. De vannak, akik szerint túl nagy sokk lenne neki egyszerre ennyi inger egy hosszú elszigeteltség után. Én viszont hiszek abban, hogy a közösség gyógyít.
– És persze nekem kell dönteni – sóhajtott Kriszti.
– Pontosan – bólintott a doktor, és szemüvegét letéve fáradtan dörzsölte meg a szemét. – Ön dönt, mi csak támogatunk.
Kriszti halkan megköszönte, majd mély levegőt véve benyitott a kórterembe.
Brigi éppen az ágyán ült, és egy rajzlapot bámult, de amint meglátta az édesanyját, arca felderült.
– Anya! – kiáltotta vékony hangján.
[ ]
Kriszti megpróbált mosolyogni, de érezte, hogy csak egy kínos grimasz sikeredett.
– Hogy vagy, kincsem?
– Jól – felelte Brigi röviden.
Kriszti észrevette, hogy az étkezőasztalon a vacsorás tányérok üresek voltak. Megrökönyödve nézett körbe: Brigi az elmúlt hetekben alig bírt néhány falatot enni.
Éppen kérdezni akart valamit, amikor Brigi félénken odasúgott:
– Gyere elő, nem kell félned. Anyu jó.
Kriszti meglepve nézett a szoba sarkába – és onnan előlépett egy kócos, vézna kislány: ugyanaz, akit az előbb az utcán látott!
A kislány lesütött szemekkel állt meg Brigi ágya mellett.
– Ő Katica – mondta Brigi vékony hangon. – Ma jött. Ne haragudj, anya! Ne küldd el, kérlek!
Kriszti egy pillanatig csak pislogott, mint akit arcon vágtak.
– Katica? – kérdezte végül halkan.
A kislány bólintott.
– És... – kezdte volna Kriszti, de aztán csak legyintett. Mit is kérdezhetett volna? "Miért másztál be az ablakon egy kórházba"?
Végül lehajolt a két gyerekhez.
– Éhes vagy, Katica?
Katica zavartan bólintott.
Kriszti előhúzta a szatyrából az almákat, amiket útközben vásárolt, kettévágta egy kis késsel, és egy-egy szeletet nyújtott a két lánynak.
Katica tágra nyílt szemmel vette át, mintha életében először látna ételt, amit nem kellett volna ellopnia.
– Anya... – szólalt meg Brigi bátortalanul –, ugye maradhat egy kicsit? Alhatna ott a kanapén...
Kriszti gondolkodott.Az esze azt súgta, hogy azonnal szóljon az orvosoknak, hívja a biztonságiakat, ne kockáztasson.De a szíve...
– Maradhat – sóhajtotta. – De csak akkor, ha veszel egy rendes fürdőt, Katica! Ott a szekrényben találsz pizsamát. Menj, kapj magadra valamit tisztát, aztán irány a zuhanyzó!
A kislány szeme felragyogott.
– Igenis! – hadarta, és már szaladt is a fürdő felé.
Brigi ujjongva tapsolt.
– Anya, te vagy a legjobb!
Kriszti mosolyogva simogatta meg a kislány haját.
– És te? Hogy vagy igazából, kincsem?
Brigi lesütötte a szemét.
– Ma nagyon szomorú voltam. Hiányoztál. És a többiek is. Aztán Katica bejött az ablakon... Tudod, milyen ügyes volt? Olyan magas az ablak!
Kriszti nevetett.
– Kémfilmet forgattatok, mi?
Brigi is elnevette magát.Ez volt az első igazi kacagása hetek óta.
Az este nyugodtan telt.Katica gyorsan lezuhanyzott, felkapta Brigi egyik régi pizsamáját – az kicsit lógott rajta, de így is úgy nézett ki, mint egy rendes kislány, nem egy kóbor kis csavargó.
Kriszti beszólt a nővérpultba:
– Kérek majd két csésze forró, édes teát később a kórterembe.A nővér, egy kedves, szőke fiatal lány elmosolyodott:
– Kettőt?– Igen. Egyet Briginek, egyet... a "vendégünknek".
A nővér csak bólintott: látta, de nem szólt semmit.
Amikor Kriszti visszatért a szobába, Katica már Brigi mellett ült az ágy szélén, és halkan súgtak-búgtak egymásnak, miközben a tévében a "Tom és Jerry" kergetőzött.Kriszti megállt az ajtóban. Egy pillanatig nem tudott mozdulni: ott ült az ő kicsi lánya, élt, mosolygott, evett és... nevetett.
Valami elkezdett visszatérni belé.
Később, amikor Kriszti hazaindult, még odasúgta az éjszakás nővérnek:
– Figyeljen rájuk, kérem. És holnap reggel jövök a reggelihez.
Az éjszaka keserves volt Krisztinek.Alig aludt pár órát. Hajnalban már a telefonja után kapkodott, de végül visszafogta magát.
Reggel az első villamosjárattal újra a klinika előtt volt.A folyosón kis gyerekek szaladtak el mellette: néhány mankóval, néhány bekötött fejjel, de mind boldogan nevetgéltek.
Kriszti szíve szorult össze: hány fájdalom van ezekben az apró testekben, és mégis nevetnek…
Aztán megállt Brigi ajtajánál.
Már éppen kopogott volna, amikor az ajtó kivágódott.
Ott állt Alíz, az éjszakás nővér, kipirult arccal.
– Maga nemcsak egy édesanya, Kriszti – mondta halkan. – Maga... maga egy csoda.És elsietett, mielőtt Kriszti bármit is kérdezhetett volna.
Belépett.
És megdermedt.
A kórteremben Brigi és Katica egymás mellett ültek az ágyon, lábuk lógott, és hangosan kacagtak a reggeli mesén.Mindkettőjük kezében egy tálka tejbegríz volt – fehér, gőzölgő, fahéjjal meghintve.
És mindkettőjük szája maszatos volt a kajától!
Brigi kanalazott egy nagyot – és simán lenyelte.
Minden gond nélkül.
Nem volt öklendezés, nem volt fulladozás, nem volt sírás.
Csak evett.
Kriszti könnyei azonnal kicsordultak.
Brigi észrevette.
– Anya! – kiáltotta vidáman. – Képzeld! Egyedül ettem meg a vacsit! Meg a reggelit is!
– Látom, kincsem... – motyogta Kriszti, és odarohant, hogy átölelje őket.
Katica is odabújt.Kriszti megölelte őt is, erősen, szorosan.
A kislány először megmerevedett, mint aki nem ismeri az ölelést.Aztán lassan ő is átkarolta Krisztit.
– Ne haragudjon... – suttogta. – Olyan rég ölelt meg valaki...
Kriszti csak erősebben szorította magához.
Aznap este Kriszti hosszasan beszélgetett a doktorokkal.
Brigi állapota látványosan javult.Az orvosok a fejüket csóválták.
– Nem értjük – mondta az egyikük. – Tudományosan nem tudjuk megmagyarázni. De amit maga tett… – itt az orvos elmosolyodott – …az felér bármilyen terápiával.
– Én semmit nem tettem – suttogta Kriszti.
– Dehogynem – felelte az orvos halkan. – Maga megadta a lányának, ami eddig hiányzott: egy barátot. Egy testvért.
Pár nap múlva Kriszti a hazaszállításról intézkedett.
Brigi végre hazamehetett.
Katica szomorúan üldögélt az ágy szélén, a kezében egy nejlonszatyorral – benne minden kincse: egy váltás ruha és egy rongyos plüssmackó.
– Hát... én megyek – suttogta.
Kriszti leguggolt hozzá.
– Hova, kicsim? – kérdezte halkan.
Katica elnézett az ablak felé.
– Hát… valami otthonba biztos... Vagy az utcára.
Brigi felpattant.
– Anya! Anya, kérlek! Kérlek, kérlek! Maradhat velünk! Ő lehetne a nővérem! Ugye?
Kriszti nem válaszolt azonnal.
Először ránézett Katica hatalmas, könnyes szemeire.Aztán Brigire.Aztán újra Katicára.
Végül mosolyogva megsimogatta mindkettőjük haját.
– Gyere, szívem. Gyere haza velünk.
És Katica zokogva borult a nyakába.
Amikor kiléptek a kórház kapuján, az összes nővér, orvos, recepciós ott állt, integettek nekik, és sokan titokban törölgették a könnyeiket.
Kriszti azonban csak két dolgot látott:– Brigit, aki mosolygott újra, életvidáman, ahogy régen.– És Katicát, aki az új családjára talált.
Fél év múlva, ha valaki ránézett Kriszti otthonára, azt láthatta: két lány szaladgált kacagva a kertben.Brigi és Katica.
Most már igazi testvérekként.
És Kriszti szíve végre újra teljes volt.