Miért jöttél ilyen korán? – csattant fel a férfi hangja, ahogy Mariann belépett. Mariann megállt a küszöbön, a kulcs még a kezében volt. Az ajtó mögött a lakás szokatlan illattal telt meg: édes parfüm és frissen főzött kávé keveredett a levegőben. De amitől igazán megállt a szíve, az a piros magassarkú volt a folyosón – jól ismerte. Julcsié volt. A legjobb barátnője, húsz éve.
Mariann egy pillanatig csak állt, próbálva megérteni, mi történik. Nemrég még az irodában ült, próbálta túlélni a rosszullétet, ami reggel óta gyötörte. Szilvi, a kollégája, aggodalmasan nézett rá.
– Olyan fehér vagy, mint egy lepedő! – jegyezte meg, és odatolta a székét Mariann mellé. – Lehet, hogy terhes vagy?
Mariann próbált nevetni, de az ajkai remegtek.
– Ugyan, csak a sushi – mentegetőzött. – Tegnap este rendeltem...
– Sushi? Te? – nevetett Szilvi. – Te, aki még a párolt brokkolit is kétszer mossad meg evés előtt?
Mariann kénytelen volt elmosolyodni, de a fejében már ott motoszkált a gondolat. Egy óra múlva a pláza mosdójában ült, kezében a teszttel. A két rózsaszín csík tisztán és világosan virított előtte.
"Terhes vagyok." – zakatolt benne a felismerés.
A főnöke, Natália néni, megenyhült, amikor meglátta Mariann sápadt arcát.
– Menj haza, drágám. Holnap mesélj el mindent.
Hazafelé Mariann szinte repült. Elképzelte, ahogy Zsolt karjaiba veti magát, aki a szabadnapján éppen otthon pihen. Elképzelte, hogy Zsolt felkapja, boldogan megpörgeti, és azt suttogja majd: "Kis családunk lesz!"
Csakhogy a valóság a piros magassarkúval kezdődött.
Aztán a kanapén szétdobált selyemkendővel.
És végül a nevetéssel a hálóból.
Mariann közelebb lopózott.
– Zsolti, hagyd abba! – csilingelt Julcsi hangja.
– De hát olyan édes vagy – felelt Zsolt, az ismert, mély baritonján.
Mariann nem gondolkodott tovább. Lenyomta a kilincset, és belépett.
A hálószoba küszöbén megdermedt.
Julcsi az ágy szélén ült, Zsolt ingét viselve, a férfi pedig vizes hajjal, mezítláb próbálta megfogni a lány combját.
Az idő egy pillanatra megállt.
– Mariann! – kiáltott fel Zsolt, arca a döbbenet és a félelem torz keverékét tükrözte. – Hát nem az irodában kellett volna lenned?
Julcsi gyorsan lehúzta az inget a térdére, fülig vörösödve. De valójában nem tűnt annyira meglepettnek. Inkább úgy nézett ki, mint egy diák, akit puskázáson kaptak.
Mariann lassan becsukta maga mögött az ajtót.
– Meddig? – kérdezte halkan.
Zsolt idegesen lépett közelebb, kezeit békítően emelve.
– Ez nem az, aminek látszik! Beszélhetnénk kettesben?
Mariann szinte megvetően elmosolyodott.
– Ó, természetesen nem az, aminek látszik. Soha nem az.
Julcsi elkapta a tekintetét, a padlót bámulva, mint egy lebukott kisgyerek.
– Csak egyszer történt meg... – hebegte. – A céges karácsonyi bulin... amikor te beteg voltál...
Mariann szíve összeszorult.
– Hat hónapja? – suttogta.
Az émelygés újra elöntötte. Reflexből a hasára tette a kezét, ahol még ott vibrált az új élet csírája.
Zsolt hallgatott. A csend élesebb volt, mint bármilyen szó.
Mariann mély lélegzetet vett.
– Azt akarom, hogy mindketten menjetek el. Most.
– De ez is az én lakásom! – tiltakozott Zsolt kétségbeesetten.
Mariann nem szólt. Kivette a táskájából a terhességi tesztet, és közéjük dobta az ágyra.
– Gratulálok. Apa leszel. Most pedig szállj ki.
Zsolt arca eltorzult. Előbb a döbbenet, aztán a félelem, majd egy halvány öröm – amit gyorsan elnyomott a bűntudat.
– Mariann... – dadogta. – Az... az enyém?
Mariann karba font kézzel állt előtte.
– Volt más valaki rajtad kívül az elmúlt három évben? Hazudtam neked valaha? Megcsaltalak valaha?
Zsolt hallgatott.
– Tudod mit? Nem kell semmid. Sem a pénzed, sem a neved. Egyedül nevelem fel ezt a gyereket.
Julcsi sírva szedte össze a ruháit. Zsolt mozdulatlanul állt.
Mariann kinyitotta az ajtót, és egyetlen szó nélkül kitessékelte őket.
Amikor az ajtó becsukódott, Mariann végre összeomlott. Letérdelt a kanapé mellé, és hagyta, hogy a könnyei végre szabadon áradjanak.
Az orvosi papíron csak annyi állt: „Stressz okozta fizikai kimerültség”. Ennél szebben nem is lehetett volna megfogalmazni azt, ami a szívében történt.
Egész nap csak feküdt az üres lakásban. Minden zugban Zsolt emléke kísértette: a kanapé, ahol együtt nézték a filmeket, a konyhaasztal, ahol reggelente kávéztak... még a fürdőszobai törölköző is az ő nevét suttogta.
A harmadik nap reggelén Mariann felhívta az ügyvédet.
– Ügyvédnő? Itt Mariann Varga. Szeretném eladni a lakást, amilyen gyorsan csak lehet.
– Értem, asszonyom – felelte az ügyvéd, miközben már gépelt is. – Egyedüli tulajdonos?
– Részben – bólintott Mariann. – De én vagyok az első vevői jog jogosultja. Elindítom az adásvételt. Zsoltot nem fogom bevonni.
Az ügyvéd hümmögött egyet, de nem kérdezett többet.
Mariann három nap alatt kiürítette a lakást. A bútorokat eladta, a közös tárgyakat zsákokba gyömöszölte, és elvitte egy távoli raktárba. A hálószoba faláról letépte az esküvői fotót. A kanapéról eltávolította azt a kis díszpárnát, amit még Julcsi adott ajándékba.
Minden egyes mozdulat gyógyír volt a sebzett lelkének.
A hetedik napon Zsolt visszatért.
Kulcsával kinyitotta az ajtót, és úgy lépett be, mintha hazatérne – pedig nem várt ott már más, csak a kopár falak.
– Mariann? – kiáltott. – Itthon vagy?
A konyhában az asztalon egy mappa hevert. A tetején egy cetli:
„Itt van az új tulajdoni lap és az adásvételi szerződés. A lakás már nem a miénk. Üdv, Mariann.”
Zsolt összeomlott egy székre. Végigsimította a mappát, mintha attól visszafordíthatná az időt. De a múlt nem törölhető el egyetlen kézmozdulattal.
Telefonálni próbált.
Mariann nem vette fel.
Üzenetet írt.
Mariann törölte anélkül, hogy elolvasná.
Hónapok teltek el.
Mariann új lakásba költözött, egy apró, de napfényes kis otthonba. Berendezte új bútorokkal – minden szöglet azt sugározta: „Ez az ÉN életem.”
A várandósság is szépen haladt. A pocakja nőtt, vele együtt az önbizalma is.
Egy nap Szilvi látogatta meg, két kávéval és egy halom babaruhával.
– Nézd csak, mit hoztam! – vigyorgott. – Rózsaszín mindenhol! Úgy érzem, kislány lesz.
Mariann nevetett, és a kávéscsészéjét emelte.
– Ha fiú lesz, akkor is rózsaszínt adok rá, csak azért, hogy zavarba hozzam az embereket.
Szilvi mosolyogva bólintott.
– És Zsolt? Nem keresett újra?
Mariann vállat vont.
– Dehogynem. De én lezártam. Ami elromlott, azt nem foltozgatjuk tovább.
A szülés napján Mariann egyedül ment a kórházba.
Senki sem tartotta a kezét, senki sem suttogta a fülébe, hogy „minden rendben lesz”. De amikor a kezébe adták a kislányát, akinek kék szemei pontosan úgy ragyogtak, mint az apjáé – tudta, hogy erősebb, mint valaha.
A nővér letérdelt mellé a kórházi szobában.
– Gondolta már a névre, anyuka?
Mariann elmosolyodott.
– Liliána lesz. A jelentése: tiszta és gyönyörű. Pont olyan, amilyen ő.
Zsolt nem adta fel könnyen.
A szülés után két héttel megjelent Mariann új lakása előtt – egy hatalmas plüssmackóval és egy csokor rózsával a kezében.
Mariann az ablakból látta meg.
Egy pillanatig habozott. Aztán Liliána halk mocorgása visszahozta a valóságba.
Letette a babát a kiságyba, és lesétált.
Az ajtóban állva összefonta a karjait.
– Mit keresel itt?
Zsolt tétován mosolygott.
– Csak... gondoltam... gratulálni szeretnék. És... talán beszélgethetnénk?
Mariann egy pillanatig csak nézte őt. A valaha imádott vonásokat, amik most idegennek tűntek.
– Nincs mit mondanunk egymásnak, Zsolt.
– De... de én változtam! – dadogta a férfi. – Minden este rád gondolok. Meg a kislányra. Liliánára. Én is része akarok lenni az életeteknek!
Mariann egy keserű mosolyt engedett meg magának.
– Része? – ismételte. – Te fél éve eljátszottad a helyed. A család az, aki nem csak akkor akar jelen lenni, amikor könnyű. Hanem akkor is, amikor nehéz.
Zsolt lehajtotta a fejét.
– Kérlek... Adj egy esélyt.
Mariann megrázta a fejét.
– Nem. Az esély akkor volt, amikor hűségesnek kellett volna lenned. Azóta minden szavad csak üres ígéret lenne. És én nem akarok olyan példát mutatni a lányomnak, ahol a nők megbocsátanak annak, aki elárulta őket.
Zsolt szótlanul állt.
Mariann becsukta előtte az ajtót.
Az élete új ritmusba rendeződött.
Hétfőnként babamuzsika órára vitte Liliánát. Szerdánként bölcsis előkészítőre. Vasárnaponként kirándulni mentek a közeli tóhoz, ahol Mariann megtanította a kislányt kavicsot dobálni a vízre.
Szilvi gyakran jött látogatóba, néha együtt vacsoráztak, borozgattak – Mariann természetesen alkoholmentes bort ivott, de így is vidám volt minden este.
Egyik ilyen estén Szilvi a pohár felett ránézett.
– És... új szerelem?
Mariann elmosolyodott.
– Egyelőre nem. Nem sietek. Előbb magamat kell teljesen összeraknom. De tudod mit? Először érzem úgy, hogy nem hiányzik semmi.
Szilvi koccintott vele.
– Erre inni kell! – nevetett. – Az önálló, boldog nőkre!
Két évvel később Mariann a játszótéren üldögélt egy padon, miközben Liliána vidáman homokvárat épített egy másik kislánnyal.
Egy ismeretlen férfi ült le mellé, egy kisfiúval a karján.
– Szabad a hely? – kérdezte udvariasan.
Mariann bólintott, és egy félmosollyal viszonozta a kedvességet.
– Szép délután, igaz?
– Igen – bólintott a férfi. – Ritka az ilyen.
Néhány perc múlva már beszélgettek: a gyerekekről, az életről, a nehézségekről és a második esélyekről.
A férfi neve Gergő volt. Egyedülálló apa, akit szintén megtépázott az élet.
De a szemében nem volt árulás, sem hazugság. Csak őszinte kedvesség.
Mariann tudta: nem kell rohanni. De talán... csak talán... az élet, amit összetört szívvel újrakezdett, most lassan egy másik szívet is beengedhet.
Zárszó:
Mariann többé nem tekintett vissza.Nem siratta azt, ami volt.Mert amit elvesztett, az helyet csinált valami sokkal jobbnak: önmagának.És Liliánának.És talán... egyszer, újra... a szerelemnek.