Károly bácsi azon az éjjelen sem aludt. A derekát marta az elhanyagolt isiásza, úgy érezte, mintha egy rozsdás fűrész rágcsálná a gerincét. Ha nem lenne az a házi főzet, amit a szomszédasszonya, Piroska néni készített valami titkos recept alapján, Károly meg sem tudott volna mozdulni. De valahogy, nyögve, a falnak támaszkodva feltápászkodott, s elvánszorgott az ablakhoz. Ahogy kinézett, nem lepődött meg. A fájdalma pontosabb volt bármelyik meteorológiai jelentésnél.
– Ha fáj a derekam, biztos jön az eső – mormogta, miközben a víz függönyszerűen zúdult az őszi utcára.
Az erdei utak csúszós sártengerré változtak, a fák közé belopakodott a hideg és a nedvesség. Károly bácsi bólintott a kandalló mellett fekvő hűséges kutyájának, Vitéznek.
– Na mi van, öregem? Te sem szeretnél ma dolgozni, igaz?
A kutya felnézett rá értelmes, barna szemekkel, majd farkát csóválva jelezte: ha a gazda megy, ő is megy.
Vitéz hét éve került Károlyhoz. Akkoriban az erdő szélén talált rá – véresen, összetörve, de csendesen. Még csak nem is nyüszített. Csak feküdt, beletörődve sorsába. Egy vadkan tépte meg, alapos munkát végzett rajta.
A többi vadász nem akarta terhelni magát a sebesült kutyával – de lelőni sem volt szívük. Így hagyták ott meghalni.
Károly nem. Odament hozzá, megetette, betakarta, majd a saját házába vitte. „Vitéznek foglak hívni” – mondta akkor. A kutya nem felejtette el ezt a gesztust.
Bár örökre sánta maradt, vadászösztöne nem csökkent. Még ma is megérezte, ha mókus, nyúl vagy éppen farkas ólálkodik a közelben. És különösen jól ugatta meg az ágon kuporgó madarakat.
Károly bácsi magányosan élt. Felesége, Rozália néni, évekkel ezelőtt elment – a szíve vitte el. Lányuk, Eszter… hát, róla nem szeretett beszélni. Eszter mindig sietett el innen, a faluból – egyenesen a fővárosba.
– Neki nem volt elég a friss tej, a rétes, meg a tűzhely melege – dörmögte néha. – Neki kellett a csillogás, a villogás, a pezsgő meg a férfiak figyelme.
Eszter, a falu legszebb lánya, egyszerűen felszívódott. Az esküvője napján – a menyasszonyi ruha helyett – vonatra szállt, és elhagyta vőlegényt, családot, mindent. Rozália néni szégyenében napokig nem jött ki a házból.
Aztán a lány Pestre költözött, dolgozott, házasodott, elvált, újra házasodott, megint elvált. Gyerekre nem vágyott, abortuszokkal írta tele az évek könyvét. A szülők támogatták, segítették, minden fillérüket neki adták – válaszként csak a csend jött.
Rozália sírva halt meg. Annyira szeretett volna még egyszer a lányával találkozni. Hiába küldött Károly bácsi táviratokat. Eszter soha nem jött haza.
– Ha ő nem törődik velünk, nekem se kell törődnöm vele – mondta keserűen. Így aztán egyedül élt a kis faházban, Vitézzel. Néha átsétált Piroska nénihez egy csésze teára, de több társaságra nem vágyott.
Egy este kopogtak.
Károly ajtót nyitott, s a küszöbön ott állt a körzeti megbízott, Gábor. Mellette egy komoly arcú hivatalnok, és egy nyurga, bizonytalan tekintetű fiatalember.
– Jó estét, Károly bácsi – köszönt Gábor. – Beszélnünk kellene.
Beengedték őket. Károly teát főzött, elővette a házi áfonyát, és a megszokott bábeli süteményeket. Gábor leült, láthatóan örült, hogy végre valahol meleg van.
A hivatalnok megfeszülve ült, a fiú pedig mintha egyenesen börtönből jött volna.
– Ez a fiatalember – kezdte a hivatalnok –, Zoltán. Nem veszélyes, de van egy múltja. Ült már, de apróbb dolog miatt. Most a Szociális Alapnál dolgozunk azon, hogy ilyen emberek visszataláljanak a társadalomba. Önnek, Károly bácsi, járna egy kis nyugdíjkiegészítés, ha elszállásolná és bevezetné Zoltánt a becsületes életbe.
Károly nem tiltakozott. A fiú nem tűnt rossznak. Volt valami őszinte a szemében. Valami olyan, amit csak az állatokban látott eddig.
– Rendben van – mondta, miközben Vitéz a fiú körül szaglászott. – Ha a kutyám elfogadja, én is.
A hivatalos emberek távoztak. Zoltán maradt.
És ott, a hófödte kis házban, elkezdődött valami új.
Zoltán eleinte idegenül mozgott a kis házban. Nem tudta, hogyan kell teát főzni, hogyan kell tüzet rakni, s azt sem, hogyan illik szólni egy idősebb emberhez, aki nem dühös rá, csak... figyel rá.
Károly bácsi nem zaklatta kérdésekkel. Csak úgy volt. Mint a tölgy az erdő szélén: stabil, csendes, megbízható.
– Ha valamit nem tudsz, kérdezz. Nincs hülye kérdés, csak hülye hallgatás – szokta mondani.
Zoltán pedig kérdezett. Először óvatosan, aztán egyre bátrabban. Aztán már segített fával, a vadászterületen is kísérte Károlyt. Megtanulta, hogyan kell olvasni a hóban hagyott nyomokat, hogyan lehet megkülönböztetni az őz és a nyúl lépteit.
Vitéz elfogadta a fiút. A ház körül mindig együtt mozogtak, mint két őrszem. A házba újfajta nyugalom költözött – hárman voltak, mégis csendben megértették egymást.
Egy napon, mikor a hó már vastagon borította az ösvényeket, kimentek etetőket ellenőrizni az erdőbe. Károly előre ment, Zoltán kissé mögötte, Vitéz meg orrával a levegőben szaladt előre.
Egyszer csak a kutya élesen ugatni kezdett.
– Ez nem játék – szólt Károly, miközben a puska után nyúlt.
Ahogy odaértek, döbbenetes látvány fogadta őket. Egy fiatal farkaslány feküdt a hóban, mellső lába egy rozsdás csapdában. Annyira kimerült volt, hogy már morogni sem tudott – csak fogait villantotta néha, ahogy az emberek közeledtek.
– A francba, megint ezek az átkozott csapdák! – káromkodott Károly. – Tudom, ki tette ezt… a vén Terényi, az orvvadász!
Zoltán némán bólintott. Már hallott erről az emberről, aki szívesebben lőtt vadat titokban, mint hogy engedélyt kérjen. Károly lassan, nyugodtan közeledett a farkashoz. Suttogva szólt hozzá, mint egy beteg gyermekhez:
[ ]
– Ne félj, kislány. Nem bántunk. Megszabadítunk.
Azzal ügyesen kioldotta a fémet. A farkas nem támadt. Megpróbált felállni, de összeesett. Zoltán már hozta is a síléceket.
– Megmentjük. Hazavisszük. Ugyanúgy, mint téged, Vitéz – súgta Károly.
Otthon ágyat csináltak neki fenyőágakból. Piroska néni, a csodakenőcs mesterasszonya, beugrott és hozott is valami kenőcsöt, amitől még a bölény is újra tudna futni.
– Nevet is kell adnunk neki – morfondírozott Károly bácsi.
– Legyen... Róka?
– Á, nem illik rá. Ő farkas, nem ravaszdi.
– Akkor... Rákóczy?
– Még jobb: legyen Raksa. A dzsungel könyvéből, tudod? A farkasmama.
Így lett Raksa a neve.
Hónapok teltek el, és a farkaslány megszokta az emberek közelségét. Nem volt házi kedvenc – nem is tettette, hogy az lenne. Nem bújt oda, nem ugatott örömében, de elfogadta a gondoskodást. A Vitézzel való viszonya különös volt: se nem barátok, se nem ellenségek. Olyanok voltak, mint két tapasztalt szomszéd – tisztelték egymást, de nem bratyiztak.
Aztán eljött a február.
Raksa egyre idegesebb lett, várt valamire. Nem aludt éjszaka, járt-kelt a ház körül, időnként vonított. Károly bácsi megértette.
– Eljött az idő, kislány. Ki kell menned. A természet szólít.
Másnap reggel kinyitotta a kaput. Raksa egy darabig állt, majd elindult – picit sántikálva, de egyenes gerinccel, mint akinek dolga van.
Zoltán aggodalmasan nézte.
– Nem volt még teljesen jól…
– Ne félj – szólt Károly bácsi. – Tudja, mit csinál. Neki ott a helye most.
Egy héttel később megbolydult a falu. Az orvvadász Terényi nevelt lánya, Kitti, eltűnt. Két éve költözött el a fővárosba, most visszajött – és teherbe esett. A városi fiú, akihez ment volna, lelépett, ahogy meghallotta a hírt.
Terényi megvadult, amikor meglátta a lányt a kapuban.
– Nem engedem be! – ordította. – Ez hozott szégyent a házamra!
Pisztolyt rántott, és lőni kezdett. Kitti sikítva futott az erdőbe, a hóviharba.
A falu férfijai, rendőrség, Károly és Zoltán is utánaeredtek. A kutyát is vitték – de Vitéz egyre fáradtabban mozgott. És akkor, mintha csak egy mese elevenedne meg: az erdei ösvényen megjelent Raksa.
A farkaslány hátranézett, majd futni kezdett – de nem el, hanem előre, mutatva az utat. Néha megállt, visszanézett, aztán ismét futott. Károly bácsi azonnal értette.
– Kövessük! – kiáltotta.
És követték.
Raksa vezette őket a befagyott folyóhoz. A hóvihar tombolt, de a farkaslány hajthatatlanul haladt előre. Aztán megállt, és vonyítással jelezte: itt.
Károly bácsi és Zoltán előresiettek.
A jégen egy vékony, törékeny alak kapaszkodott kétségbeesetten a lék szélébe – Kitti volt az. Hasán a kabát gömbölyödött: gyermeket várt. A jég repedezett körülötte, a víz jeges karmokként tépte a testét.
– Jaj, istenem! – kiáltott Zoltán, és azonnal ledobta a sílécét. Hasra feküdt, és kúszva indult meg felé.
Károly bácsi hóval tömte körbe a jeget, hogy ne repedjen tovább, közben ordította:
– Fogd meg a botot, lányom! NE engedd el!
Zoltán a lék széléhez ért, benyújtotta a síbotot, Kitti pedig megragadta. A fiú húzni kezdte, feszültek az inai, zihált, remegett, de húzta. Végül sikerült: a lányt kihúzta a jégről, majd Károly kabátjába burkolva vitték vissza a házba.
Raksa ezalatt nézte őket a távolból, aztán egyetlen hátrapillantás után eltűnt a hóban.
Kitti kórházba került, kihűlt, de túlélte. A baba is jól volt.
Terényi viszont – az a rongy alak – nem került börtönbe. Kitti anyja kérlelte a lányt, ne jelentsen fel senkit. „Ha apád eltűnik, ki etet minket?” – kérdezte könnyek közt.
Károly bácsi csak a fejét csóválta. – Majd az élet megneveli – mormolta.
Zoltán hetekig látogatta Kittit a kórházban. Aztán egy nap kéz a kézben tértek vissza a faluba.
– Károly bácsi – szólította meg Zoltán, mikor a tornácra léptek –, azt hiszem, te vagy az apám helyett apám. Kitti nem akar visszamenni abba a házba. Itt akar maradni. Veled. Velünk.
Az öreg vadász bólintott.
– Maradjatok. Van hely bőven. A gyereknek is lesz bölcsője.
Károly este elment Terényihez. Az öreg, részegesen támolygott az ajtóhoz.
– Mit akarsz, öreg?
Károly halkan válaszolt:
– Tudom, mit tettél. Tudom, hogyan ölöd az állatokat, hogyan kereskedsz húsukkal, hogyan fenyegetted a lányodat.
A vadász szemei kidülledtek.
– Ha még egyszer ilyet teszel… ne számíts könyörületre.
Ezzel megfordult és elment, a dübörgő káromkodások közepette.
Tavasz közeledett. Zoltán és Kitti szinte elválaszthatatlanok voltak. A tornácon ültek, beszélgettek, nevettek. Károly nézte őket, és valami melegség járta át az öreg szívét.
– Ezek ketten meg fognak házasodni – dünnyögte.
És igaza lett. Júliusban megszületett a kisfiuk, akit Sanyikának neveztek el. Zoltán örökbe fogadta, nevére vette a gyermeket. A ház újra megtelt élettel.
És az igazság? Az sem maradt el.
Egy nap Terényi az erdőben járt. Egy hatalmas, szürke farkast pillantott meg – nem volt kétség, Raksa volt az. A férfi puskát emelt, de a farkas nem menekült. Csak nézte őt, aztán lassan elindult – egyenesen a csapdák felé, amelyeket tavaly ő maga rakott ki.
Terényi követte, mint elvarázsolt. És belépett egy saját maga által kihelyezett vascsapdába.
A fájdalomtól ordítva zuhant a földre. Raksa közelebb lépett, fogaival vicsorítva nézett az arcába – aztán megfordult, és elillant, mint a füst.
Terényi meghalt volna, ha Károly bácsi és Zoltán nem hallják meg a segélykiáltásait.
A két férfi kiment érte, és bár nehéz volt, visszavitték. Terényi életben maradt – de örökre sánta lett.
Ettől kezdve megváltozott.
Egy hónappal később megjelent Károly házában, letérdelt a tornácon, s a könnyeivel küszködve könyörgött Kittinek:
– Bocsáss meg… lányom… kérlek, ne haragudj rám… annyi mindent elrontottam…
Kitti először csak nézte őt. Az a férfi, aki valaha pisztolyt rántott rá, most ott térdelt előtte, megtörten, fájdalmas arccal. A múltat nem lehetett meg nem történtté tenni – de meg lehetett próbálni meggyógyítani.
– Tudod, mit? – mondta halkan. – Megbocsátok. De nem miattad, hanem a fiam miatt. Ő nem fogja megismerni azt az embert, aki engem elüldözött. Csak azt, aki tanult a hibáiból.
Terényi sírt. Olyan valódi könnyek voltak azok, amilyeneket azelőtt talán még ő maga sem látott a saját arcán.
– Megnézhetem… a kisfiút?
– Gyerünk – mondta Zoltán, s intett. – De csak csendben.
Bent a kis Sanyika békésen aludt a kis bölcsőben, amit Károly bácsi készített saját kezűleg. Terényi megállt a bölcső felett, és csak nézte. Meg sem szólalt. Talán először életében rájött, mi az igazi érték.
Attól a naptól fogva gyakran megjelent. Nem lakott már a régi házban. Egy kis kunyhót épített magának az erdőszélre, egyedül, és soha többé nem tett ki csapdát. Inkább madarakat etetett, tüzet rakott, és fát gyűjtött a falu időseinek.
Raksa többet nem tért vissza. De néha, ha a szél jól fújt, hallani lehetett távolról egy farkasvonyítást. És Vitéz, az öreg kutya, olyankor mindig felemelte a fejét, megállt, és hallgatott egy percig.
Akkor mindenki tudta: ő volt az. A szürke, sánta farkaslány, aki emberibb volt sok embernél.
Károly bácsi életének utolsó éveiben már nem volt magányos. Volt egy lánya – Kitti –, akiben újra hitt, egy veje – Zoltán –, akit maga választott, és egy unokája, akit reggelente az ölébe vehetett, miközben a kandallóban pattogott a tűz.
Egy téli estén, mikor kint hó hullott, és bent tea gőzölgött, Kitti így szólt hozzá:
– Károly bácsi… tudod, miért jöttem vissza a faluba akkor?
– Miért?
– Mert álmomban egy farkas hozott haza. Aztán reggel tényleg elindultam.
Az öreg bólintott.
– Ő mindig tudta, hova kell menni.
És akkor Vitéz halkan felmordult, majd újra elcsendesedett. Valahol odakint a sötét erdőben egy farkas vonított – hosszasan, szomorúan, de szabadon.