– Kérlek, Emese – szólalt meg remegő hangon –, csak pár hétig vigyázz rá, amíg rendbe hozom az életem...

A kezembe nyomott egy táskát tele pelenkával és cumisüvegekkel. Értetlenül szorítottam meg a szíját.

– Mi van? Réka, mi történt? Mikor szültél? Egyáltalán…

– Bonyolult – nyögte ki, miközben a gyereket igazgatta a karjában, mintha félne, hogy összeroppan a súlya alatt. – De van néhány lehetőség, tényleg jók. Csak kell egy kis idő, egy kis nyugalom. Két hét, legfeljebb. Kérlek!

Ismertem ezt a hangsúlyt. Réka ismét bajba keveredett.

A szemei – pont olyanok, mint az enyémek, csak mindig zavarosabbak – kószán a kocsijára pillantottak.

– Két hét – ismételtem meg keményen.

– Megmentetted az életem, nővérkém – sóhajtotta, majd a kezembe nyomta a gyereket. – Holnap hívlak!

De a hetek hónapokká nyúltak, és Réka egyszerűen eltűnt.

Eleinte csak néhány SMS: „Még egy kis időre van szükségem.” „Most nem tudok beszélni.”

Aztán már semmi.

Három hónappal később jött csak valami: egy boríték postán. Benne a kisbaba születési anyakönyvi kivonata. És egy meglepetés.

Az okmányon nem volt név a gyermeknél. Hivatalos papír – név nélkül. Az anyánál: Réka. Apánál: semmi.

Megint a nagypapánkra, Lajos bácsira gondoltam. Az egyetlen férfi a gyerekkorunkban, aki valódi stabilitást adott nekünk. Szelíd volt, következetes és türelmes.

Lenéztem a földön játszó kisfiúra.

– Lajoska lesz a neve – döntöttem.

Attól az éjszakától kezdve új fejezet kezdődött: az első lépések a nappaliban, az első szavak, az első nap az oviban.

Ő lett az egész világom – virrasztottam mellette lázas éjszakákon, szenvedtem a fogzás miatt, nevettem, amikor tornyokat építettünk fakockákból, vagy csak grimaszoltunk egymásra.

Amikor Lajoska hétéves lett, a tanítója ortopéd fogszabályzót javasolt.

A költség szó szerint gyomron vágott, de elvállaltam egy éjszakai takarítói munkát a belvárosban – irodákat súroltam, WC-ket fertőtlenítettem napközben már amúgy is sebes tenyeremmel, hiszen nappal egy raktárban dolgoztam.

Tízévesen a suli már laptopot követelt a tananyaghoz.

Ott álltam a zálogház neonfényében, és beadtam a gitáromat – az utolsó dolgot, amit még az egyetemről megőriztem, a régi zenekaros korszakból. Az egyetlen önző kincsem.

– Hova lett a gitárod? – kérdezte egy héttel később, mikor meglátta az üres sarkot a nappaliban.

– Kölcsönadtam egy barátnak – vágtam rá. Hazudtam. És túlságosan könnyen ment.

Réka továbbra is szellem volt. Talán minden második évben egy születésnapi üzenet: „Boldog születésnapot kíván anya!” Mintha az a szó – anya – neki járt volna, nem pedig annak, aki minden nap ott volt.

De minden megváltozott, mikor Lajoska betöltötte a tizenhatot.

Egy kis születésnapi összejövetelt szerveztem – pár barát, pizza, saját készítésű torta – mikor meghallottam a kocsizúgást az utcán.

Kikandikáltam a redőny mögül, és megpillantottam egy csillogó terepjárót. Többet ért, mint az egész évi fizetésem.

És kiszállt belőle ő. Réka. Hibátlan smink, dizájner ruha, precízen hátrafésült haj.

Lajoska épp akkor jött le a lépcsőn, és megdermedt, ahogy meglátta őt az ajtóban.

– Szia, kicsim – mondta Réka. – Boldog 16. születésnapot! Hoztam ajándékokat.

Rám nézett, és láttam a szemében a zavarodottságot. Évek alatt meséltem neki Rékáról – fotókkal, finoman tálalva az igazságot: az édesanyja szereti őt, de nem tudott gondoskodni róla. Talán egy nap készen áll majd rá.

Úgy tűnt, az a nap most jött el – egy 20 milliós autóval.

A következő hét minden napján megjelent Réka. Vidámparkba vitte Lajoskát, márkás ruhákat vásárolt neki, és újramesélte a múltat – tele volt „nehéz időkkel” és „végtelen szeretettel”, amik valamiért mégsem akadályozták meg, hogy évekre eltűnjön.

Aztán megérkezett a legdrágább ajándék.

Egy forró júliusi délutánon egy ezüst színű kabrió gördült be az udvarunk elé. Hatalmas piros masni volt rajta, mint valami reklámban.

[ ]

Kisétáltam a verandára, és láttam, ahogy Réka kiszáll az autóból. Lajoska mellettem felsikoltott.

– Na, mit szólsz, kisfiam? – mosolygott Réka, miközben előrelendítette a kulcsokat a frissen manikűrözött ujjain. – A tiéd.

Lajoska ujjongott. Lecsattogott a verandáról és Réka nyakába ugrott.

– Most már nem kell itt szenvedned – suttogta Réka, miközben rám nézett a fia válla fölött. – Gyere, költözz hozzám. Itt az ideje, hogy újra család legyünk.

Lajoska rám nézett. A tekintetében zavart, bűntudat és vágyakozás küzdött egymással. Láttam a pillanatot, amikor a vágyakozás győzött.

És csak úgy... a gyerek, akit a sajátomként szerettem, elment.

Nem volt ölelés. Nem volt búcsú. Csak a felvillanyozott mosoly, ahogy beszállt abba a kocsiba, ami többet ért, mint az összes holmim együttvéve.

Két nappal később kaptam egy üzenetet:

„Köszönöm. Most őt is meg szeretném ismerni. Adok neki egy esélyt.”

Egyedül maradtam a csendes házban. Összegyűjtöttem a régi rajzokat, amikre azt írta: „Titi/Mama”. Az anyák napi kártyákat, amiket zsírkrétával készített. Mindent elraktam egy dobozba.

Úgy gyászoltam, mint aki elvesztette a gyerekét – csak nem volt sír, amit látogatni lehetne.

Nem volt részvétnyilvánítás, nem volt virág, sem csendes temetés. Csak üres szobák és a nevetésének hiánya.

A munkahelyemen egy ideig még kérdezgették:

– Na, és hogy van Lajoska?

Kidolgoztam egy forgatókönyvet:

– Most az anyukájánál lakik. Igen, a vér szerinti édesanyjánál. Nem, tényleg jó lehetőség ez neki.

Aztán egy idő után már senki nem kérdezte.

Egy idő után Lajoska csak az emlékeimben létezett – és a szívemben, amit magával vitt.

Öt év telt el. Ami egyszer örökkévalónak tűnt, most egy pillanatnak is kevés volt.

Elköltöztem egy egyszobás lakásba a város másik végén. Jobban fizető irodai munkát kaptam. Néha-néha randiztam.

Az élet új, nyugodtabb ritmust vett fel. Stabilabb lett. De egyben magányosabb is.

Aztán kopogtak az ajtón.